Dunka Sándor - Papp Ferenc: A Berettyó vízgazdálkodásának és jeges árvizének története (Vízügyi Történeti Füzetek 17. Budapest, 2008)

Élet a lápon

Békázás. Az 176l-es derecskéi jegyzőkönyvben részletezik, hogy a Dominium részére mennyi teknősbékát szereztek be: ápril. 18. Sassrul 30 db ápril. 23. Sassrul 36 db május 23. Sassrul 34 db július 1. Sassrul 13 db ápril. 30. Gáborjánból 14 db május 30. Komádiból 162 db június 24. Komádiból 53 db július 11. Komádiból 11 db A kimutatásból megállapítható, hogy a teknősöket tavasszal és a nyár elején versével és merettyűvel fogták a halászok. A béka a hercegi és grófi asztalok kedvenc eledele volt. Amikor 1702 környékén I. Lipót király az Eszterházyaknak 400 ezer hold földet adományozott, a hercegi asztalra száz számra szállították a teknősöket Bihar vármegyéből. Sőt, hogy az igényt ki tudják elégíteni, Biharnagybajomban teknősbéka tavat létesítettek és a tavat Bereg megyéből hozott békákkal népesítették be 1761-ben.

6 A bajomi tó mellé néhány év múlva másik teknősbéka halat is létesítettek. Csökmő 1760-ban 200, Sárrétudvari 50 teknősbékát adott az uraságnak. Fúrtán a jobbágyoknak 1750 óta teknősbéka tavat kellett fenntartani.

7 1768-ban - a jegyzőkönyv szerint 300 teknősbékát szállított Derecske a hercegi asztalra, 1776-ban 606 db-ot. 1777-ben Kismartonba és Eszterházára 1700 db teknősbékát kellett szállítani. Nadályozás. Szegény emberek, főleg cigányok fogták a nadályt különböző módon. Bementek a mocsárba, lábukra ment a nadály, sót hintettek rá, leesett, s ekkor harisnyaszárba tették. Sok helyen madzagra, vagy drótdarabra húst kötöttek, s arra ment rá a nadály. Jellegzetes típusa volt az Alföldnek a nadályos, aki üvegben árulta portékáját, „pióca, nadály" kiáltással. Még 1934-ben is tartottak a patikákban nadályt. Nádvágás. A szegény ember kézzel vágta a nádat. Kaszadarabból egyszerű félkéz-szerszámot csinált magának. Ezt hívták „kacor"-nak, nádvágónak, „nádvágó Kacor"-nak. De vágták a nádat „nádtoló"-val is.

8 Pákász. Nem foglalkozás, inkább állapot volt, a folyton keresgélő, kutató embert jelentette. A nádrengetegben élő pákász lakóhelye közelében halászattal és csíkászattal is foglalkozott. A mocsarak lecsapolása után inkább már csak vadászott. Szegény volt, de szabadon, gondtalanul élt. A lápok világát náluknál jobban senki sem ismerte, ezétt a mocsarakban ők vezették a vadászokat. A hatóságok nem szerették őket, ezzel azonban nem sokat törődtek, hiszen saját magukat is kiközösítették a társadalomból. Ennek ellenére a közvélemény talpig becsületes embernek tartotta őket.

9 É Jegyzőkönyv Derecske Irattárában. 80. p. 7 Bihar Vármegye Irattára. Urbárium Gyűjtemény 8 Lásd a „Két Sárrét" c. fejezetet! Továbbá dr. Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a Tiszántúli kis vizeken. Debrecen, 1934. J Dr. Györjfy István: Nagykunsági krónika. Budapest, 1922. 31. p. és dr. Ecsedi István: Poros országutakon.