Dunka Sándor - Papp Ferenc: A Berettyó vízgazdálkodásának és jeges árvizének története (Vízügyi Történeti Füzetek 17. Budapest, 2008)
A Két Sárrét
A Két Sárrét „ Ha a térképet nézegetjük, szemünkbe ötlik, hogy azon a helyen, amelyet Püspökladány, Szerep, Sárrétudvari, Biharnagybajom, Nagyrábé, Bihartorda, Bakonszeg, Darvas, Füzesgyarmat, Szeghalom, Dévaványa, Túrkeve, Kisújszállás és Karcag közt húzható vonallal keríthetnénk körül,nincs egyetlen falu sem. így van ez a valóságban is. Nem is települhetett ide falu, mert a múlt század közepéig, amíg szabályozatlan folyóink kényük-kedvükre locsolhatták földjeinket, ez a kiterjedt lapály volt a Nagysárrét magva. A Bakonszegnél medrét vesztő öreg Berettyó vize itt terült szét és csak Szerep alatt, Bihar, Békés és Jász-Nagykun-Szolnok hármashatára táján szorult ismét holmi sekélyes mederbe, de elfért még itt a Tisza vize is! A Mirhó-foknál kiömlő áradást a Kakatér, Mérges, Cinaderék vezette el idáig. A Tiszaszőlősnél partot bontó viza Tinós-éren, Oktalan-laposán és a Zádor-éren jött. A Tiszadobnál kilépő áradást pedig a Hortobágy folyócska szállította. Ennek medre mentén Karcag és Nádudvar közt az Ágota csárdáig nyúltfel a Nagysárrét és rokonságot tartotta kunmadarast nagy réttel és a hortobágyi morotvákkal. - De Csökmö, Kornádi, Vésztő, Okány környékén is mocsár terült el: a Körös Kissárrétje. E két rétségünk tulajdonképpen ikertestvér. Zsáka, Darvas, Gyarmat közt számtalan ér kötötte össze őket, mint pl. a Keresztér, Bogárzó, Kengyel, Kenderes, Cseke, Mustó, Gyöngyös, Dózsa, Szunyogos, Nyék. Ezek medrén keresztül osztoztak egymás vizén. Volt itt víz bőven a Sárrétjén kívül is. így pl. a hajdúsági és bihari oldalon még Nádudvar, Kaba, Földes, Derecske, Konyár határa is tele volt kolokánfészekkel, kisebb-nagyobb tóval, fertővel, derekakkal, fenekekkel, amiket felvert a nád és évtizedes aszály, ha kiszívta belőlük a vizet. Számba se vehető nádas ér kanyargott egymásba és egymásból, hol a rétbe folyva, hol meg visszafele. Ha útra szánta magát az itteni ember, inkább csolnakba /vagy sárréti nyelven szólva: hajóba/ ült, mintsem szekérre. A városig, faluig ért a mocsár, kákát, nádat termett a szélső udvarok lápja. " Ezekkel a szavakkal kezdi a Sárrétek nagy tudósa - a biharnagybajomi Szűcs Sándor - „A régi sárrét világa" című könyvét. Nem csodálkozhatunk ezek után, hogy a XIX. század első felében a területet felmérő, szabályozásra előkészítő mérnökök megdöbbentő adatokat közöltek a Tisza völgyéről, mely szerint a Tisza és mellékfolyóinak ősi ártere - melyet árvízi elöntések fenyegetnek - 19 637 km 2 , s ebből 4770 km 2-t állandóan víz borít. Nyilvánvaló, hogy ezen a területen másképpen éltek az akkori emberek, mint ma. A víz hozzátartozott az életükhöz, akarva, nem akarva a vizekhez kellett alkalmazkodniuk. Szántani, vetni csak a kevés - árvíz által nem látogatott területeken - az úgynevezett „sziget"-eken lehetett. De ide is csónakon vitték be az ekét, s a termést is azzal kellett kihordani. De ilyen sziget kevés volt, pl. Magyarhomorognak 1726-ban még egy talpalatnyi szántóterülete sem volt. 1 A szántóföldi termelés tehát jelentéktelen volt, a kenyérnek való a legtöbb helyen éppen csak megtermett. Sokszor azonban még az árvízmentesnek tartott területet is elöntötte valamelyik folyó rendkívüli nagy vize, vagy lelegelték az óriási tömegben szálló madarak és növényevő vadak, olyankor aztán a sárrétek lakóit éhenhalás fenyegette. Reszeghy Lajos emlékiratai, Debrecen 1940 Kézirat. Hajdú Bihar Megyei Levéltár, idézi Bihar Vármegye Levéltára Kgy. 1825.
