Dunka Sándor – Fejér László – Vágás István: A verítékes honfoglalás. A Tisza-szabályozás története (MKVM, Budapest, 1996)
II. Az egységes szabályozás gondolatának születése
s vígan töltekeznek a tiszavirágból. S ez az ártatlan bogár, ha szárnyra kelhet is reggel, estére meghal: egy napi az élete. Bár cserélnének vele a szúnyogok! De ezek örökké élnek! A Tisza szigetek még a közel múltban is egy darab érdekes ismeretlen világot képeztek az országban lakóikkal együtt. A tavaszi jeges áradattól az egyik végükön folyvást szaggatva, a másikon hozzá toldva, a Tisza-mcdcr változó folyása által majd az egyik, majd a másik vármegyéhez hozzáragasztva, többnyire a partmenti községeknek képezték kétes értékű tulajdonát. Fűzfa, topoly-jegenye, égerfa útta- lan csalittá nőve a hálmosabb részeiken, a lapályokon nádas, rekettyés sömlyék, belepve ánizzsal, vadköménnyel, gyülekező helye a halevő vízi madaraknak, melyek a terepélyfák körüli egész guanotelcpeket raknak le, a melyeken vígan tenyész a vadszeder; a Iák odúi tele vadméhekkel; az ágakon óriási darázsfészkek gömbjei, a nyárfák sűrűn megrakva varjúfészkekkel meg fagyöngygycl, a fiatal geszt ágain, mint csoda gyümölcsök, lógnak a fügemadár fészkei, fűzfagyapotból remekül alakítva zacskóvá; a szakadékokban a partifecskék sejtszerű odúi; a sziget farán sűrű csen kész bozót, mely a harmatkását termi s megkívánja, hogy a gyökerét élő víz áztassa. Repülő állaton kívül csak olyannak otthona sziget, melynek „komája” a víz: vidrának, vízi patkánynak, teknős békának, sőt itt- ott még hód-tclcpnck is látni nyomait. Állandó lakóik is voltak ezeknek a szigeteknek. Csakhogy azoknak a minősítését nem találjuk lel a népszámítási rovatokban. Azok az emberek, a kik a „semmiből” élnek, a kik télen csíkot fognak, nyáron sulymot halásznak, gyógyfü36 Herman Ottó rajza az Ecscdi-lápon dolgozó csikaszról veket szednek, elkészítik a lagyöngyöt madárlépnek, s madarásznak vele, furfangosan elszedik a bíbicztől jól elrejtett tojásait; ostorménfából pipaszárat fúrnak, a sziksót összeseprik, s a mi annál becsesebb, a salétromot fölkutatják; elárulja azt nekik a vörös levelű növényzet, a buja lórom; azt kifőzik nagy bűzös földkatlanokban, a fiatal fáknak a héját lcliántják, magyar csizmadiák számára sarokkéregnek, s még a harmatkását is zsákra tudják szedni. A ki köztük teknővájáshoz is ért, az már nagy mester. Ezek között pedig a „pákász ” világlátott ember! Az egy darab lűz fából maga faragta lélckvesztőjén bejárja a holt Tiszát, a mocsarakat, a vízben álló erdőket, a melyeket bérlő halász nem péczéz ki tilalmasnak, s lesi horoggal, pendelyhálóval, meglepi tapogató kassal a halat; száraz nyáron kiássa a szikkadt vízlcnékbc menekült csukát. Néha naphosszant eláll, mozdulatlanéi, mintegy szobor, a csónakja orrán, az ötágú szigonyt magasra emelve, s ha nagy halat lát közelíteni, villámgyorsan bclchajítja a harpúnáját. A pákászcsalád nőtagjainak sokkal keservesebb sport nemével van dolguk: ők szedik a pióczákat, térden felül a vízben állva és saját testüket adva csalétkül a vérszopó féregnek.
