Dunka Sándor – Fejér László – Vágás István: A verítékes honfoglalás. A Tisza-szabályozás története (MKVM, Budapest, 1996)

II. Az egységes szabályozás gondolatának születése

s vígan töltekeznek a tiszavirágból. S ez az ártatlan bogár, ha szárnyra kelhet is reggel, estére meghal: egy napi az élete. Bár cserélnének vele a szúnyogok! De ezek örökké élnek! A Tisza szigetek még a közel múltban is egy darab érdekes ismeretlen világot ké­peztek az országban lakóikkal együtt. A tavaszi jeges áradattól az egyik végükön folyvást szaggatva, a másikon hozzá told­va, a Tisza-mcdcr változó folyása által majd az egyik, majd a másik vármegyéhez hozzáragasztva, többnyire a partmenti községeknek képezték kétes értékű tulaj­donát. Fűzfa, topoly-jegenye, égerfa útta- lan csalittá nőve a hálmosabb részeiken, a lapályokon nádas, rekettyés sömlyék, belepve ánizzsal, vadköménnyel, gyüleke­ző helye a halevő vízi madaraknak, me­lyek a terepélyfák körüli egész guanotelcpeket raknak le, a melyeken vígan tenyész a vadszeder; a Iák odúi tele vadméhekkel; az ágakon óriási darázs­fészkek gömbjei, a nyárfák sűrűn meg­rakva varjúfészkekkel meg fagyöngygycl, a fiatal geszt ágain, mint csoda gyümöl­csök, lógnak a fügemadár fészkei, fűzfa­gyapotból remekül alakítva zacskóvá; a szakadékokban a partifecskék sejtszerű odúi; a sziget farán sűrű csen kész bozót, mely a harmatkását termi s megkívánja, hogy a gyökerét élő víz áztassa. Repülő állaton kívül csak olyannak otthona szi­get, melynek „komája” a víz: vidrának, vízi patkánynak, teknős békának, sőt itt- ott még hód-tclcpnck is látni nyomait. Állandó lakóik is voltak ezeknek a szige­teknek. Csakhogy azoknak a minősítését nem találjuk lel a népszámítási rovatok­ban. Azok az emberek, a kik a „semmiből” élnek, a kik télen csíkot fog­nak, nyáron sulymot halásznak, gyógyfü­36 Herman Ottó rajza az Ecscdi-lápon dolgozó csikaszról veket szednek, elkészítik a lagyöngyöt madárlépnek, s madarásznak vele, fur­fangosan elszedik a bíbicztől jól elrejtett tojásait; ostorménfából pipaszárat fúrnak, a sziksót összeseprik, s a mi annál becse­sebb, a salétromot fölkutatják; elárulja azt nekik a vörös levelű növényzet, a buja lórom; azt kifőzik nagy bűzös földkatla­nokban, a fiatal fáknak a héját lcliántják, magyar csizmadiák számára sarokkéreg­nek, s még a harmatkását is zsákra tudják szedni. A ki köztük teknővájáshoz is ért, az már nagy mester. Ezek között pedig a „pákász ” világlátott ember! Az egy darab lűz fából maga farag­ta lélckvesztőjén bejárja a holt Tiszát, a mocsarakat, a vízben álló erdőket, a me­lyeket bérlő halász nem péczéz ki tilal­masnak, s lesi horoggal, pendelyhálóval, meglepi tapogató kassal a halat; száraz nyáron kiássa a szikkadt vízlcnékbc me­nekült csukát. Néha naphosszant eláll, mozdulatlanéi, mintegy szobor, a csónak­ja orrán, az ötágú szigonyt magasra emel­ve, s ha nagy halat lát közelíteni, villám­gyorsan bclchajítja a harpúnáját. A pákászcsalád nőtagjainak sokkal keser­vesebb sport nemével van dolguk: ők sze­dik a pióczákat, térden felül a vízben áll­va és saját testüket adva csalétkül a vér­szopó féregnek.

Next

/
Thumbnails
Contents