Dunka Sándor – Fejér László – Vágás István: A verítékes honfoglalás. A Tisza-szabályozás története (MKVM, Budapest, 1996)

V. A Tisza szabályozása

szabályozás felülvizsgálatára. PASETTI megállapította, bogy az állami feladatot képező átvágások a töltésezéshez képest lemaradtak, ezért az eredeti VÁSÁRHEEYI- féle tervnek megfelelően javasolta 27 újabb átvágás megkezdését és további 19 átmetszés mélyítését. Ez VÁSÁRHELYI- féle elgondoláshoz való visszakanyarodást jelentette.

1861-ben az alkotmány részleges visszaállítása után a helytartóságokat megszüntették, a Helytartótanács felállításával a szétaprózott igazgatást központosították, amely azután a Tisza-szabályozás ügyeinek intézését is meggyorsította. Ez azonban csak az átmetszések összehangoltabb megvalósításában jelentett változást, a töltésezés egységes irányítása ezt követően is elmaradt. A társulatok 1865. évi nagygyűlése sürgette a Tiszavölgyi Társulat visszaállítását. Ennek mindössze annyi eredménye lett, hogy 1866-tól ÜRMÉNYI József királyi biztost rendelték ki a munkák irányítására. Bár a biztos működése 1875-ig tartott, a társulati ügyekre egyáltalán nem volt befolyással, mert azok felügyeletét 1867-től a Közmunka és Közlekedésügyi Minisztérium Vízügyi Osztálya látta el, Herrich Károllyal az élén.

Az 1850-es évtized árvizei után 1863-ban bekövetkezett az Alíoldön az évszázad legnagyobb aszálya, amelyet borzalmas éhínség követett. Késő tavasszal nagy fagyok voltak^és amit a fagy meghagyott volna, azt a következő rettenetes égetős- szárazságos nyár mind lepörkölte. Sehol semmi, de semmi nem termett! Ahogy BITÓ János tiszai halászmester visszaemlékezésében írja: „ Arpalisztből sütöttek - sírva - a szegény gazdasszonyok valami csúnya, nyúlós, fekete, savanyú vakarcsot,

mikor a kemencéből kihúzták, még a szaga se volt jó, azt ettük nagy keservesen, vastagon ráragadt a szájunk padlására, meg a fogunk közé, úgy köllött leka- pargatni. Rettenetes ínség volt az egész évben! A jószág megdöglött éhen. ”

Felmerülhet a kérdés: miért nem hoztak az ország azon részéből takarmányt, ahol nem szenvedtek a szárazságtól, s ahol volt termésfelesleg? Nos azért, mert a hegyesdombos vidékeken, amerre nem volt aszály, még hírét sem ismerték a vasútnak, amivel szállítani lehetett volna az éhező Tisza-völgybe. Ha a rászorult nép ökrös szekerekkel indult volna szénáért akár a Felvidék, akár pedig Erdély felé - az igavonó jószág az út alatt egy szálig felélte volna a vásárolt takarmányt.

A társulatok munkaalkalmak teremtésével segítettek az ínséges lakosságon. A munkásoknak akkor is fizettek, ha nem tudtak a munkavégzéshez szerszámot adni. A Berettyó Sárréti Szabályozási Társulat választmányi ülésének 1864. május 3-án és 4-én felvett jegyzőkönyvében olvashatjuk a következőket: „miszerint a közelebbi időben, az eddig nagy részben visszavonult és illetőleg, a munkában válogató ínséges, már most a legszigorúbb eszközökkel kényszerítettvén, egyszerre és váratlanul ezrenként tódult a munkahelyekre, a társulat pedig oly hozzáadással szólíttatott fel nagyobb számú targonczák rögtöni beszerzésére, hogy - ha a megjelent munkások, azok hiányában nem dolgozhatnának, akár dolgoznak, akár nem, fizettessenek. ”

A legtöbbet a Nagykunság szenvedte: e gazdag vidéket soha ehhez fogható szárazság nem gyötörte, „a török-tatár óta