Dunka Sándor - Fejér László - Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története (Vízügyi Történeti Füzetek 16. Budapest, 2003)

A vízszabályozások kezdetei

A Közép Tiszántúl vízügyeinek alakulása a társulatok színrelépéséig. A 18. században a gyorsan szaporodó lakosság ellátása érdekében megnőtt az igény a szántóföldi termékek mennyiségének növelése és a tetmelés fokozott biztonságának megteremtése iránt. Mivel a termelés növelésének intenzív feltételei hiányoztak, az egyetlen út a termőterületek növelésére csak a vízjárta, vagy állandóan vízzel borított területek meghódítása lehetett. Az Árkuson már a század elején, - 1716 és 1721 között - ástak egy 5,34 km hosszú mesterséges medret. 1727-ben a Magyar Királyi Kamara megbízta TERNYEY János nevű főintézőjét, hogy készítsen tanulmányokat egy Tiszadobnál kiinduló, a Méhesér, Vörösnádas-fok és Mélyvölgy nevű vízereken a Debrecen melletti Szepes-pusztáig haladó hajózható csatorna építésére. TERNYEY 1727 augusztusában tárgyalt BENYEI Mihály debteceni főbíróval, de nem tudtak megállapodni, mert a kamara ingyenmunkával akarta megépíttetni a csatornát. LIPPERT Gábor nagyváradi földmérő felmérte a területet, a rajzokat is elkészítette, a terv azonban pénz hiányában nem valósult meg. Ez a csatorna elsősorban a sószállítás érdekeit szolgálta volna.

1 1764-ben ismét felmerült a csatorna megépítésének gondolata. Debrecen város tanácsa meg is bízta az ohati inspektort, hogy árvízkor a Hortobágy fokokon kiömlő vizek úrját kérdezze meg a hortobágyi gulyásoktól. A gulyások tájékoztatták is a víz járásáról az inspektort, sőt kezdetleges rajzot is készítettek, de az egyszerű emberek véleménye sem vitte előre a csatorna megvalósításának ügyét és az építés ismét elmaradt.

2 A század felvilágosodott uralkodói azonban tisztában voltak azzal, hogy gazdaságilag csak úgy tudják a Habsbutg birodalom számára hasznosítani az országot, ha ezt a kifejezetten káros vízügyi állapotot megszüntetik. Ezért kezdték meg 1776-ban Magyarországon - még MÁRIA TERÉZIA uralkodása alatt — azt a katonai célokat szolgáló térképészeti felvételt, amely az egész Tisza-völgyre vonatkozóan is az első egységes szempontok szerinti, azonos technikával végrehajtott felmérés volt. Az 1784-ben befejeződött munka hitelesnek tekinthető áttekintő térképe 1:28 800 méretarányban készült, melyet a császár használatára 1:115 200 arányban kisebbítettek, majd további kisebbítéssel és a katonai objektumok elhagyásával 1:192 000 méretarányban véglegesítettek. Mivel a felmérések zöme II. JÓZSEF uralkodásának idejére esett, a munkát a szakirodalom a II. JózsEF-féle katonai felvétel néven ismeri. A kortársak számára persze nem volt hozzáférhető a szigorúan titkos anyag, ezért a benne tárolt adatokhoz csak a 20. század első felében jutottak hozzá a kutatók. A 18. század második felében a vizek kártételei elleni védekezés, a töltések építése kezdett egyre tudatosabbá és műszakilag megalapozottabbá válni. 1764-ben Karcag, Kenderes, Kisújszállás és Kunhegyes városa közerővel elzárta a Tisza bal partján a Mirhó-gátat. ORCZY Lőrinc báró, aki birtokai révén a Nagykunság városaival volt szomszédos, átlátta a gát hasznát, s azt 1767-ben hullámverés elleni rőzsemüvekkel és védőfüzes telepítésével továbbfejlesztette.

3 A gabonatermelő mezőgazdasággal azonban Dunka Sándor: A Hortobágy-medence régi vizei és a tógazdálkodás. Bp., 1996. 22.

p. A debreceni Déri Múzeum Néprajzi adattára V. 42/4. sz. 5. lap