Dunka Sándor - Fejér László - Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története (Vízügyi Történeti Füzetek 16. Budapest, 2003)

Tiszántúl vízföldtani története és vízrendszere

Az egykori vízi világ jellegzetes alakja volt a pákász Ha egy 19. század elejéről származó térképet megnézünk, vizes területek feltüntetése nélkül is kirajzolódik elénk a Sárrét területe. Ez volt az a vidék, melyre falu nem települt, s még az utak is messze elkerülték. Erdély Alföld felé tartó vízfolyásának minden nagyvize ebbe a medencébe ömlött. A Tisza áradását a Mirhó-fokon át - elkötéséig - a Kakat-ér, Mérges és Cinaderék vezette a Sárrétbe; a Tiszaszőlősnél kirohanó ár a Tinósdéren, az Oktalanlaposán és a Zádoréren jött; a tiszadobi fokokon kilépő Tiszát a Hortobágy szállította. Az Éren és a Berettyón sokszor lejött a Szamos és a Kraszna vize is, a Sebes-Körösbe pedig gyakorta átcsapott a Fehér- és Fekete-Körös, sőt olykor még a Maros áradása is. A két Sárrétet a Keresztár, a Bogárzó, a Kengyel, a Kenderes, a Cseke, a Mustó, a Gyöngyös, a Dózsa, a Szunyogos, a Nyék és még számtalan ér kötötte össze egymással. De volt víz bőven a Sárréteken kívül is. Az Ágota csárdáig felnyúló Nagy-Sárrét kapcsolatot tartott a kunmadarasi nagyréttel és a Tisza, valamint a Hortobágy mellett levő morotvákkal. Nádudvar, Földes, Derecske, Konyár és sok más település határa tele volt kisebb nagyobb laposokkal, tavakkal, derekakkal és fenekekkel. Számtalan nádas ér kanyargort egymásba és egymásból hol a tóba, rétbe folyva, hol meg vissza. A falvak, városok szélső házáig ért a mocsár, az udvarok lába belelógott a sasos, nádas vizekbe.