Dunka Sándor - Fejér László - Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története (Vízügyi Történeti Füzetek 16. Budapest, 2003)
Tiszántúl vízföldtani története és vízrendszere
között alakult ki az új-pleisztocén korban a Berettyó és a Sebes-Körös Sárrétje is. Tehát a Sátrétek kialakulásában a terület süllyedése mellett a folyóhátaknak is nagy szerepük volt. Mivel ezek a folyóhátak csak nagy árvizek esetén kerültek víz alá, különösen akkor emelkedtek nagy jelentőségre, amikor letelepedési helyet biztosítottak a környékükön megjelenő népeknek. A Közép-Tiszántúl területe tehát az évmilliók folyamán történt események következtében igen változatossá vált. A Tisza és a Hortobágy, valamint a Berettyó és Sebes-Körös völgyében a két Sárrét területe árterület volt, melyet részben állandóan, részben időszakosan víz borított. A két Sárrét közötti kapcsolat kisebb ereken keresztül állandóan megvolt. Ezt a sima felületet elsősorban a Tisza mellett szakították meg a lösztakaróval fedett folyóhátak, de néhány parti dűne képződményt találunk Ártánd és Berekböszörmény között is. A Hortobágy völgyétől keletre, a Berettyótól északra pedig enyhén emelkedő sima ártéri lösztakaró alakult ki, mely tovább emelkedve kelet felé a homokos lösztakaróval fedett Hajdúhátságba ment át. Ez a terület aztán a Tócó völgyétől keletre a Nyírség homokbuckáihoz csatlakozott. Északkeleti részén ezeket a dombokat homokos lösz fedi. Ez a terület már igen változatos felszínű vidékké vált, a völgyekben a csapadékot összegyűjtő, lefolyástalan vadvizekkel. A Nyírség aztán az Ér hordalékkúpját homokos lösszel fedett területtel vált szomszédossá. Az ártéri képződmények egyenletesen lapos felületét csak a helyüket évezredek során sokszor változtató folyók elhagyott folyómedrei, morotvái szakították meg. Különösen sok morotvát találunk a Berettyó és a Sebes-Körös völgyében, melyek szinte sugárszerűen terjednek az Ér völgyétől nyugat felé, ezzel is uralva a tájat. A morotvák medrének szélessége egyes helyeken eléri a 350 m-t, ami bizonyítja hatalmas folyó hajdani jelenlétét. 12 Egykori folyómedrek sokasága igazolja a Hortobágyon is, hogy a Tisza évezredekkel ezelőtt ezt a területet is végigbarangolta. A pleisztocén kor nagy eljegesedéseit melegebb korszakok szakították meg. Amikor mintegy 10 ezer évvel ezelőtt véget ért az utolsó jégkotszak, a würm, a területet fedő sztyepp-növényzetet szubarktikus klíma eredményeként nyírligetekkel tatkított tundra váltotta fel. Az utolsó 10 ezer évben aztán egymást követően csapadékos, majd száraz, meleg és hűvös időszakok tették változatossá a felszínt borító növényzetet, s formálták a terület felszínét. Az utolsó három évezredben az éghajlat kontinentális lett. A szárazabb, enyhébb időjárás következtében az erdőtakaró, mintegy 30 millió évvel ezelőtt - különösen az Alföld peremvidékein — visszahúzódott, a korábbi talajok csernozjom típusú talajokká váltak. Az árvizek következtében az állandóan, vagy időszakosan vízzel borított területeken elszaporodtak a vízinövények és megindult a tőzegképződés. A fiatal tőzegtelepek vastagsága a Sárréten elérte a 20-50 cm-t. A terület jellemzője ma is a kontinentális éghajlat, általában hideg telekkel, meleg nyarakkal. Korabeli leírások 1508-tól tartalmaznak időjárásra is utaló adatokat, melyek egyértelműen bizonyítják a terület szárazságra való hajlamosságát. Bár ezek a Papp id. mű 6.p.
