Dunka Sándor - Fejér László - Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története (Vízügyi Történeti Füzetek 16. Budapest, 2003)
Vízhasznosítás a két világháború közötti időszakban
Az öntözések ügyének fejlődése a két világháború között Amíg a történelmi Magyarországon az esetenkénti gyengébb alföldi termést a kiszámíthatóbb, s ezért biztosabb kisalföldi, bánsági, vagy éppen erdélyi vidékek termése kiegyensúlyozta, s ezért az ország ellátása nem szenvedett hiányt, addig a trianoni határok közé szorult országban az Alföld rossz terméseiből fakadó kieséseket a Dunántúl már nem volt képes kiegyenlíteni. Az új politikai és gazdasági körülmények között az öntözések fejlesztése szakmai körökben többnyire együttjárt a hazai vízi utak kiépítésének összekapcsolásával. Ebben több tényező is szerepet játszhatott. Az Alföld, s különösen a Tiszántúl mezőgazdaságának helyzete egyre inkább a politikai szándékok kereszttüzébe került. Egy-egy csapadékhiányos évben a kapás- és takarmánynövények termése annyira megcsappant, hogy pl. kukoricából nem ritkán behozatalra volt szükség. A hazai gazdaközönség az Alföld nagyarányú öntözésének kérdésével foglalkozott, s azt időről-időre napirenden tartotta. Két végletes álláspont alakult ki: az egyik az öntözések gazdaságos voltát is tagadta, a másik pedig több millió holdnyi terület mielőbbi öntözését követelte. 2 Az első világháború után 1922-ben CZVERDELY Andor és TRÜMMER Árpád vetett fel egy elgondolást a Tiszántúl öntözésére 3 (CZVERDELY közbejött halála miatt korábbi hivatali beosztottja, TRÜMMER fejezte be a tervet.) Tervük amúgy három nagy alföldi öntözőrendszer létesítését tartalmazta, amelyből az egyik a Tiszántúl termőterületei vízhiányának megszüntetésével foglalkozott. Egy Tiszaeszlár alatt építendő duzzasztóművel a folyó vízszínét 95 mA.f. magasságra kívánták emelni. Az itt kiágaztatott öntöző főcsatorna a folyócsatornázási osztály által készített „hortobágyvidéki hajózóés öntözőcsatorna" tervben szereplő községek (Büdszentmihály, Balmazújváros, Nádudvar, Túrkeve, Mezőtúr) határán, de magasabb fekvésű területeken haladt volna, s 60 m 3 /sec vízhozammal mintegy 90 000 ha területet látott volna el. Nagyszabású öntözési elképzelésekkel álltak még elő: 1929-ben KENDI-FINÁLY István 4 és 1934-ben ÚJLAKI NAGY Árpád 5 . Ezek a Tisza öntözési idényben hiányzó vizét a Dunából vezetett csatornán keresztül kívánták pótolni, csakúgy mint BOGDÁNFY Ödön, aki ugyanekkor egy csongrádi csatlakozású többcélú, tehát az öntözést is szolgáló Duna-Tisza csatorna tervét újította fel. ÚJLAKI NAGY terve irreális nagyságú területet, 2,6 millió ha-t kívánt öntözni, de ezzel nem állt egyedül, mert a szélsőségesen öntözéspártiak az egész Alföldet vízzel árasztották volna el. Az egymástól eltérő, - s valljuk be, igen költséges - elgondolásoknak azonban közös 2 Jellemző adat, hogy 1930-ban az összes hazai öntözött terület 8400 ha volt, amelyből a Dunántúlra esett 73,5 %, a Duna-Tisza közére 3,4 %, a Tiszántúlra 15 %, a Tisza jobb partjára pedig8,l %. 3 Trümmer Á. szerk.: A Tiszántúl öntözése. 1937. 4 A magyar Alföld öntözéséről. 1929. 5 Tervgazdálkodás. Őstermelésünk problémái. 1934. Újlaki Nagy Árpád öntözési programjával az 1940-es évek második felében is jelentkezett (A Tiszántúli öntöző gazdálkodás megszervezése. Bp., 1948.). Az elképzelés szerves részét képezte a Duna-Tisza-csatorna és a hozzá kapcsolódó 100-150 ezer kh öntözése.
