Dóka Klára: A vízimunkálatok irányítása és jelentősége az ország gazdasági életében, 1772–1918 (Mezőgazdasági Ügyvitelszervezési Iroda, Budapest, 1987)
II. Ártéri gazdálkodás a 18–19.században
HUSZÁR MÁTYÁS összeírása az állandó és ideiglenes vízborítások együttes adatait tartalmazza, és feltehetően tavaszi árvíz után készült. Ha a Körös és Tisza menti települések adatait összevetjük a mappációs összeírásokkal vagy társulati statisztikákkal, ezekben kisebb vízborításokat találunk. A Körös- vidék leginkább ártéri megyéje Békés volt, ahol a mezőgazdaságilag hasznos területeknek legalább 40%-át borította ideiglenesen árvíz. A kisszámú lakosság elsősorban állattenyésztéssel foglalkozott, amit a magasabb területeken földművelés egészített ki, és a hagyományos ártérhasznosításnak a 19.század elején már csak nyomait találjuk. A korábban kiásott fokok nem töltötték be eredeti funkcióikat, sokszor úgy tekintették őket, mint az árvizek előidézőit.32/ A Tisza mentén élő lakosság helyzetének súlyosságát jól jellemzi, hogy a HUSZÁR MÁTYÁS által felmért Tiszafüred-Szeged közti folyószakaszon a vízborítás mindkét parton a termőföld 34%-át tette ki. Az itteni községek azonban — melyekben az ártéri gazdálkodásnak valamennyi formája megtalálható — különféle mértékben károsodtak. Kécskén, Pusztaszeren, Törökszent- miklóson, Kenderesen 15% alatt volt a vízborítás, Besenyszögben, Kiskörén, Tápén 80—90% között. A 19.század második felében a dűlőnevekben fennmaradtak az ártéri gazdálkodás emlékei. Ezek arra utalnak, hogy a Tisza mentén is fejlett fok-gazdálkodás alakult ki, amelynek célja a tavak, halászóhelyek feltöltése, a rétek, legelők megöntözése volt. A korabeli leírások a területet egységesen sík, vízborításos vidéknek ábrázolják, azonban az itt élő lakosság számára a vidék korántsem volt egységes mocsárvilág. Földművelés a 18.század végéig csak a halmokon és hátakon folyt, az ártér jelentős részét rétként és legelőként használták. Beseny szög, Tiszaszög puszták, a Szolnok melletti Alcsiszög, Tiszapiispökin a Nagyszög, Kisszög dűlők éppúgy csak a rétek és legelők kialakítására voltak alkalmasak, mint a szolnoki Tófenék, a tiszaderzsi Rásafenék, vagy Tiszaburán a Falutava lapossá, Sulymos lapossá, Keresztesér lapossá.33/ A 19.század első felében azonban az ártérhasznosítás a korábbinál lényegesen kisebb szerepet kapott. A 65 érintett település lakóinak száma 1785—1828 között 63,53%-kal nőtt meg (103 827-ről 169 795-re), majd 1850-ig csaknem duplájára emelkedett (203 063-ra). Ezt a népességet már nem lehetett az ártérből eltartani. A terület északi részén az állattartás, Szolnoktól délre a földművelés vált egyre fontosabbá. A gazdálkodás típusait elsősorban a talaj minősége, a határ kiteijedése, a vízborítások nagysága határozta meg. Mivel a 7Ysza-parton ekkor még védművek nem voltak, szerepet játszott a partok természetes magassága is. Az állattenyésztő községek határát homokos, szikes talaj borította, amit a tavaszi és nyári árvíz nagyrészben megöntözött. Az alacsony partok nem aka47
