Dóka Klára: A vízimunkálatok irányítása és jelentősége az ország gazdasági életében, 1772–1918 (Mezőgazdasági Ügyvitelszervezési Iroda, Budapest, 1987)
IV. Vízimunkálatok az abszolutizmus idején (1849–1867)
ben maradt meg (Bereg, Szatmár, Szabolcs), ahol a földművelés nagy szerepe miatt nehezebben szakadt el a mezőgazdaságból a munkerő. A Körösök vidékén — Békés és Bihar megyében — átmeneti formaként fizetett közmunkával találkozunk. Bár a mezőgazdaságban döntő szerepet játszó, még külterjes állattartás nem kötött le sok munkáskezet, de a településhálózat ritka volt. Mivel nem volt elég önként jelentkező, a szabályozás folyamatossága érdekében a járási tisztviselők kénytelenek voltak — fizettség mellett - a szükséges munkaerőt hivatalból kivezényelni. A közmunka legtovább a töltések építésénél maradt fenn, ahol menet közben nem adódtak halaszthatatlan feladatok, míg új medrek ásásánál a stabilizációra törekedve kezdettől fogva inkább szerződött munkásokat alkalmaztak. A kubikosréteg először a viszonylag sűrűn lakott Közép-Tisza-viáéken alakult ki. A jobbágyfelszabadítás után az itteni parasztság jelentős része (a volt zsellérség) 1/2—2 1/2 holdas birtokokat kapott, ami kevés volt a megélhetéshez, a közös legelők feltörése nyomán pedig a korábban jövedelmező állattartás is vesztett jelentőségéből, ezért a lakosságnak más jövedelem után kellett nézni. A munkaerőpiacon bekövetkezett változás a 7’riza-vidéken egybesett a vállalkozói rendszer kialakulásával. Vállalkozókkal nemcsak a vízépítési munkáknál, hanem az út- és hídépítésnél, valamint a legfontosabb abszolutizmuskori műszaki munkánál, a vasútépítésnél is találkozunk. A vállalkozók szempontjából a vízépítési és vasútépítési munkáknál a döntő különbség a tőke eredetében volt. Míg a vasutak zömmel részvénytársaságok pénzéből épültek,12°/ ahol a haszon és a kockázat egyaránt jelentős volt, addig a vízimunkálatoknál a költségeket az állam és az érdekeltek biztosították. Az állam nem várt hasznot pénze után, és az érdekeltek jövedelme sem a befektetett összegek kamataiból vagy osztalékaiból származott, hanem az ármentesített terület korábbinál több termékéből. A vízépítési vállalkozónak nem kellett jelentős tőkével rendelkeznie, viszont a hosszadalmas, kitartó munka sem biztosított kiugróan gyors meggazdagodást. A Tisza szabályozásánál a 19.század végéig kb. 50 vállalkozó tevékenykedett, akik nevével (pl. Gregerssen, Kahane, Deutsch fivérek) a későbbiek során más folyóknál és egyéb vízügyi építkezéseknél is találkozunk. Társadalmi helyzetüket tekintve három csoportból kerültek ki, a kereskedők, a mérnökök és a földbirtokosok közül. Mindhárom csoport rendelkezett bizonyos tőkével és valamilyen módon érdekelt volt a Tisza-szabályozás végrehajtásában. A vállalkozók átvágások létesítése esetén az illetékes folyamosztállyal, töltés- építéskor a társulatokkal kötöttek szerződést, amit versenytárgyalás („árlejtés”) előzött meg. A költségek 10%-át kellett biztosítékként letétbe helyezni, ezenkívül rendelkezniük kellett a munkások kétheti bérével. Az elvégzett munkát a folyamosztályok mérnökei kéthetenként ellenőrizték, es ezt kove145
