Dégen Imre: Vízgazdálkodás II. Vízkészletgazdálkodás (Tankönyvkiadó, Budapest, 1972)

1. Vízgazdálkodás és hidrológia

A társadalmi környezet természetes vízviszonyokra gyakorolt hatására jellemző, hogy például a Tisza júliusi kisvízi hozamai 1944—1965 közötti időszakban, a vízhasználatok következtében számottevő módon, 15—35%- kal csökkentek.

A természetes vízíháztartást befolyásoló jelentős tényezőként kell figyelembe venni az alábányászás vízelvonó hatását is, ami különösen kedvezőtlen jelenségeket okoz például a balatoni felvidéken (Nyírádi bauxitbánya) és Tatabánya-Tata bányászati körzetében. Itt ugyanis a bányászati tevékenységgel járó víztelenítés, az aktív vízvédelem (a karsztvízszint lesüllyesztése, a bányaművelés szintje alá) nagyobb kiterjedésű területen okoz változást a felszín alatti vizek természetes vízháztartásában, a karsztvízszint lesüllyed, a kutak, források vízhozama elapad.

Az emberi tevékenység vízháztartást befolyásoló hatása hazánk területén már a korai középkorba nyúlik vissza. Mindmáig fennmaradtak a korabeli erdőirtások látható következményei: a karsztvidékek (Balaton felvidék, Aggtelek stb.). Az Alföld ligeterdőinek kiirtása párosulva az ésszerűtlen vízhasználatokkal (pl. vízimalmok) és a mocsárvárak építésével, nagymértékben hozzájárult az Alföld elmocsarasodásához.

A népesség növekedése, a gazdasági fejlődés megkövetelte a művelt terület kiterjesztését a vízjárta területekre is. Ezek védelme érdekében a XVIII. századtól kezdődően 4 ezer km árvédelmi töltés épült. Az árvédelmi gátak építésével közel egyidőben történt a főfolyók szabályozása is. A fő- folyóktól töltésekkel elzárt alföldi területek vízlevezetése és a korábban kialakult mocsarak lecsapolása érdekében közel 30 ezer km belvízlevezető csatorna épült.

Az árvédelmi töltésekkel és lecsapoló csatornákkal víztelenített terület több mint 40 ezer km2-t — Magyarország területének mintegy 45%-át — érintette. E hatalmas munka eredményeként jelentős vízjárta területek termővé tételét méltán nevezték „második honfoglalás”-nak, hiszen az ország termőterülete közel megkétszereződött. Jelenlegi ismereteink alapján feltételezhető, hogy a nagyarányú lecsapolás folytán — bár éghajlati változásról nem beszélhetünk — a mikroklíma és az érintett terület vízháztartási mérlege megváltozott.

A természeti feltételekre is kiható nagyarányú, társadalmi-gazdasági változás ment végbe Magyarországon a XX. század második felében is. Ilyen jellegű változásnak tekinthető:

— a földreform (1945);

— a mélyszántás kiterjesztése az ország teljes szántóterületére és az agrotechnika újabb vívmányainak bevezetése (1950—1970);

— az iparosodás fejlesztése és ezzel összefüggésben a mezőgazdaságilag művelt terület csökkenése (1949—1970 között a csökkenés mértéke 488 ezer ha, ebből a szántóterület 465 ezer ha);

— az erdőterület növekedése (1949—1970 között 297 ezer ha);

— az öntözött területek nagyarányú növekedése (1949—1970 között a növekedés 400 ezer ha);

18