Deák Antal András: Bél Mátyás élete és munkássága 1684–1749-ig; A magyarországi halászatról (Vízügyi Történeti Füzetek Különkiadás Budapest, 1984)

A magyarországi halakról és azok halászatáról

Másik fajtájuk az „antacaeus congener" (talán színtok) az előbbivel csaknem azonos, sima a bőre és kitűnő az íze. A németek „Dück"-?iek hívják. Vannak, akik azt tartják, hogy ugyanaz a faj, csak a nemük szerint különböznek: ezek a hímek, azok meg a nőstények. A harmadik fajtát „accipenser'-nek nevezik (talán vágótok), egynémely felépítésben vonásban megegyeznek a vizákkal, de nagyságra elmaradnak tőlük, jóllehet ezekből ugyancsak fognak néha még százötven fontnál is súlyosabbat. Ezt egykor a régiek összetévesztették az „elosz"-szal, de hogy nem azonos vele, megmutatja Ovidius: „Ei preciosus Elops nos tri s incog?? it us undis Tuque peregrinis Accipenser ??obilis undis." (Vizeinkben is???eretle?i vagy ó becses Elops, És Te is, nemes Viza, idege?? vizek vándora.) A köznyelv „sturio"-nak, a magyarok kecsegének, a németek „Stürl"nek hívják (talán a közönséges tok). Két fajtajuk\at is???erjük: mindkettő pikkely nélküli, de abba?? külö??böznek, hogy míg az egyiknél a hát felső része sűrűbb csontocskákkal van Összekötve, ritkábbal a másiknál. Aztá?? egyiknek hegyesebb és hosszabb az orra, mint a másiké. Egyébként a két faj ter?nészelre és hasznosság vonatkozásában megegyezik. /1 ? tttno.íi 15. kép. Kecsege és közönséges tok