Csath Béla: A Zsigmondyak szerepe a magyar vízkutatás és fúrás történetében (Vízügyi Történeti Füzetek 12. Budapest, 1983)

Bevezetés

Bevezetés „A víz a természet mozgatója, motorja, semmi sem helyettesítheti" (Leonardo da Vinci) Artézi kutakat ugyan nem Magyarországon fúrtak először, de nincs Európában ország, ahol gyorsabban terjedt volna a fúrásuk, és talán olyan sem, ahol jelentőségük nagyobb lenne mint nálunk, különösen a Nagyalföldön, ahol a vízellátás mindig súlyos problémája volt az itt lakó népeknek. Az emberi és állati vízszükségletnek csak csekély hányadát nyújtották a folyóvizek, források pedig egyáltalán nincsenek. A vízszükséglet legnagyobb részét a múltban a sokszor egészségtelen talajvizek szolgáltatták. Ha át akarjuk tekinteni a magyarországi ivóvízellátás, vízbányászat történetét, szükségszerűen a mélyfúrás általános történetével kell kezdenünk. A mélységi vízkutatás és feltárás elválaszthatatlan a bányászat, a földtan és a mélyfúrás technikai fejlődésétől. A mélyfúrás célja kezdetben a két elsőrendű életszükséglet fedezése volt: vízszerzés és sónyerés: sós víz kitermelése és bepárlása útján. A hazai adottságok közt a régmúltban nem volt rá szükség. Sóbányáink rendkívül gazdagok voltak és víz — felszín alatti és felszíni víz — is volt bőven a Kárpátok medencéjében. A XVI—XVII. századi törökdúlás nyomán pusztasággá változott, elnéptelenedett Alföldön csak az újabb benépesülés után, a XIX. sz-ban vált égetővé az ivóvízellátás megjavítása: a jó ivóvíz előteremtése. A fejlődéshez szükséges első és elengedhetetlen lépés megtétele szokatlan módon történt: Nem törvényhozás, nem kormányintézkedés, nem is olyan nagyszabású vállalkozás, mint a Tisza két millió hektárnyi árterületének mentesítése oldotta meg szinte egycsapásra a vízgondokat. Egyetlen ember Zsigmondy Vilmos (1821 — 1888) találékonysága, kísérletezése, szívós kitartása nyitotta meg a fejlődés útját. Új és hasznos tant hirdetett arról, hogyan lehet a föld alól nagy mennyiségben jó vizet előteremteni. Nemcsak hirdette, de meg is valósította, példát mutatott és tudományosan is megalapozta tanítását. Hazánkban a XIX. század első felében a közélet minden ága gazdag volt jeles férfiakban. A magyar vízgazdálkodás történetének ez az időszaka is bővelkedik nagy egyéniségekben. Közülük különösen kimagaslottak azok, akik szellemi felkészültségükkel, műszaki alkotásaikat, programjaikat egybekapcsolták a társadalmi haladás ügyével. A vízrendezés és vízhasználatok korai úttörői közül többek között Vedres István és Beszédes József, a rendszeres szabályozásokat előkészítő vízrajzi felmérések vezetői közül Huszár Mátyás és Lányi Sámuel, a Tisza-szabályozás tervezője, a magyar mérnöki tudomány nagy mestere Vásárhelyi Pál, az ország gazdasági fellendítésére irányuló törekvésein belül a vízügyek terén is elévülhetetlen érdemeket szerzett Széchenyi István a legismertebbek. Méltán egészíti ki sorukat a tudományos vízkutatás megteremtője, Zsigmondy Vilmos. Br'nyamérnök volt, mégis joggal foglal helyet a vízimérnökök között: ő nélküle, aki hazánkban „a ma már annyira elterjedt artézi kútfúrást fényes sikereivel megindította" [1] sehogysem lehetne teljes a fenti sor. A történelmet alkotó, nemzetet-formáló, társadalmi fejlődést hozó idők tevékeny részese volt ő is. Vízügyi műszaki múltunk fiatalabb nemzedékének kimagasló alakjai közt ott találjuk az ország