Csath Béla: A Zsigmondyak szerepe a magyar vízkutatás és fúrás történetében (Vízügyi Történeti Füzetek 12. Budapest, 1983)
IV. Az útmutatás kora
A harkányi, de főleg a margitszigeti artézi kút hozta meg Zsigmondy számára a tudományos és közéleti elismerést, amikor a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. Székfoglalóját az 1871. április 17-i közgyűlésen tartotta meg „Tapasztalataim az artézi szökőkutak fúrása körül" címmel, egyenként megemlékezve nevezetesebb munkáiról a harkányi, a margitszigeti, az alcsúti és a lipiki kútról. Az ország földtani felépítése alapján kimondta, hogy „az Alföld bármelyik pontján a negyedkori lerakódmányok alatt kétségtelen meglevő congéria tályog áttörése után artézi szökőkút előállítható" [30], és ezzel előrevetette a hévízzel való gazdálkodás bevezethetőségét. Bizonyítás végett 1872. június 27-én emlékiratot nyújtott át Szlávy József miniszterelnöknek az „Alföldön fúrandó artézi kút tárgyában" [34]. Javasolja egy 570 m-es (300 öl) mélyfúrású kút létesítését annak igazolására, hogy az Alföldön is — ahol a víztartók úgynevezett artézi jellege nem „szembeszökő" — lehet felszökő artézi kutat fúrni. Az artézi kutak fő céljául a víznyerést és a káros vizek elnyeletését jelöli meg. „Az Alföldre, hazánk e Kánaánjára, rendkívüli időjáráskor kettős baj nehezedik. Nagy szárazság idején saharává, túlságosan nedves időjárás mellett pedig tengerré változik át" írja és rámutat, hogy mindkét bajt mélyfúrásokkal lehetne orvosolni. 1873. január 8-án mutatta be a Magyarhoni Földtani Társulat szakülésén „Emlékirat az Alföldön fúrandó artézi kút tárgyában" című írását [35], melyben az „elnyelő artézi kutak" szempontjából — „amilyeneket Franciaországban évek óta sok helyen létesítettek" — „sürgősen kívánatosnak" jelentette ki az Alföldön javasolt fúrás végrehajtását, annál is inkább, mert „segítségével az alföldi geológiai szerkezetre is választ lehetne kapni". A Kassa közelében Ránk és Herlány (ma Herlany, Csehszlovákia) községek között fakadó savanyúvíz-források vizét gyógyhatásúknál fogva ivásra és fürdésre is felhasználták. A fokozódó látogatottság következtében a víz mennyisége kevésnek bizonyult. A pénzügyminisztérium 1869 áprilisában felszólította Zsigmondyt, hogy tanulmányozza, miként lehetne a vízhiányon segíteni, vajon növelhető lenne-e a vízhozam fúrás által? Zsigmondy a földtani viszonyok alapos vizsgálata után megállapította, hogy az andezit vulkános területen „az artézi kút előállítását biztosító kellékek mind megvannak: beszivárgás magasabb helyen, gyűjtő medence és a medencét fedő vízhatlan réteg", és így „elegendő mennyiségű és felszökkenő víz érhető el artézi kút előállítása által". Javaslatának elfogadása után 1870. június 15-én megkezdte a fúrást. A fúrást 1875. május 6-án 404 m mélység elérésével fejezték be, mivel a folyamatos omlás veszélyeztette a továbbfúrási munkálatokat. A lyuk 351 m-ig van csövezve, mert lejjebb szilárd rétegek következtek, Zsigmondy meghatározása szerint „fehér és szürke trachittufa". A víz és a gáz nyitott szakaszból került ki. A kút csak 18—20 óránként bekövetkezett kitörése után termelt, mintegy 2 1 / 4 órán át. Ebben az időben naponta mintegy 172 660 liter 23 °C-os víz került a felszínre (9. kép). A kitörés után a víz szintje —30, —50 méterig süllyedt és 12—15 óra elteltével ért ismét a felszínre, majd a víz és gáz szaporodásával bekövetkezett egy újabb kitörés, melynek „szökő" magassága 55 méter volt. A kitörés magassága meghaladta az eddig ismert legnagyobb szökő-magasságú, a franciaországi, ma már Párizshoz csatolt Grenelle-ban levő artézi kút 15,8 m-es vízoszlopmagasságát.
