Csath Béla - Deák Antal András - Fejér László - Kaján Imre: Magyar vízügytörténet (Pro Aqua Alapítvány – EJF, Baja, 1998)
7. Fejér László: Kvassay Jenő munkássága és a kultúrmérnöki intézmény szerepe Magyarország gazdasági fejlődésében
7.4. Vízrendezési munkák a vizek kártételeinek elhárítása érdekében A patakrendezés és a vízfolyások medrének folyamatos tisztogatása a kultúrmérnökség kezdeti korszakának egyik fő tevékenysége volt. A folyómedrekben lerakódó és azokat feliszapoló hordaléknak a vízgyűjtő területen történő visszatartása, valamint a hegy- és dombvidékek termőtalaj borításának megóvása a patakok medrének rögzítését, a vízmosások megkötését elengedhetetlenné tette. Tudnivaló, hogy a Kárpát-medence peremén húzódó hegyvidéki vízgyűjtőkön az évszázadokon át rendszertelenül végzett erdőirtás és legeltetés jelentősen módosította a lefolyási viszonyokat. Az erdő és az összefüggő növénytakaró víz- és hordalék-visszatartó szerepe gyöngülvén az esetenként lezúduló vizek egyre növekvő árvízszinteket eredményeztek, amit tetézett a megnövekedett eróziós hatás következtében a mederben megjelenő hordaléktöbblet. Immár egykor biztonságosnak tekintett ármentes vidékek is veszélybe kerültek (főleg a Tisza-völgyében) és a szántóföldi gazdálkodás kiszámíthatatlanabbá vált. Nem véletlenül figyelt fel a reformkorban e problémára BESZÉDES József: "Hazánkban folyóink ágyainak íróztató elzátonyítását nem egyébnek, mint az erdők folyóink partjairól, s völgyek meredek oldalaiból történő kipusztításának lehet tulajdonítani. Nem is leszünk egészen addig mentesek folyóink kártékonyságától, még azok ágyának szabályozása által sem, míg az erdők vissza nem ültettetnek kopár kősziklás hegyekbe, vízmosta gödrös völgyoldalakba és buckás szélhordta homokba." Fél évszázaddal később KVASSAY szintén az erdőknek a víz- és hordalékvisszatartó szerepét hangsúlyozza, ugyanakkor óva int attól, hogy minden vízszabályozási problémára egyedül a fásításban találjanak megoldást: "Amint kénytelen vagyok kijelenteni, hogy az összes hidraulikai tudomány nem lenne képes a Tiszavölgy hegyi erdőségének elpusztulásából eredő bajokkal és veszedelmekkel megküzdeni, éppúgy vérmes reménység volna az, ha pusztán az erdősítés által akarnók az összes bajokat megszüntetni". Példának hozza fel azon folyók esetét, melyek a Kárpátok lejtőin erednek (Ung, Latorca), ahol az erőségek még jó állapotban vannak, mégis esetenként a lefutó vízmennyiségük sokszorosan meghaladja medrük emésztőképességét, s áradásaikkal komoly károkat okoznak. Mindezek mellett KVASSAY azt az elvet vallotta, hogy gyökeres különbséget kell tenni a síkvidéki és a hegyi erdőségek között. Míg az előbbiek magán, addig az utóbbiak közérdekkel is bírnak. (Mai ismereteink szerint persze ezt az elvet is finomítani kell, mert például a Duna-Tisza közi talajvízállás utóbbi évtizedekben történt radikális csökkenésében az adott terület feletti erdőborításnak is van némi szerepe.) A kultúrmérnökség a talajvédő fásításokat egészen 1911-ig egymaga végezte, ettől kezdve az erdészeti szolgálat is észt vállalt a feladat végrehajtásában. Az 1935. évi IV. törvény, amely az erdőkről és a természetvédelemről szólt, a fásítási tevékenységet az erdészet hatáskörébe utalta. Mindez alátámasztja azt a kevéssé ismert tényt, hogy az állami természetvédelmi feladatok úttörői kultúrmérnökeink voltak. A rendelkezésre álló adatok szerint a világháború kezdetéig elvégzett vízmosáskötési munkák egyötödét Udvarhely vármegye, egynegyedét Heves és Nógrád vármegyék, egyhatodát pedig Zemplén és Abaúj vármegyék végezték el, A költségek csaknem kétharmadát az állam fedezte, a többit az érdekeltek teremtették elő pénzben, vagy természetben. Ez utóbbi igen lényeges volt, mivel az eséscsökkentő és hordalékfogó gátak túlnyomó részt fából (rőzsegát) készültek, nem egy esetben a helyi közerő bevonásával. A legjelentősebb vadpatak rendezést a fiumei Recsina szabályozásának során végezték el. A tíz esztendeig tartó munka eredményeképpen a kopár Karszt-vidék vízgyűjtője által szélsőségesen táplált patak az eséscsökkentő gátakon és lépcsőn átbukva hordalékának jelentős részét lerakva medrét nem mélyítette tovább és a szabályozott mederszakaszok rögzítésével Fiume városa mentesült a korábbiakhoz hasonló áradások veszélyétől. A munkát a jeles kultúrmérnök ROHRINGER Sándor a budapesti műegyetem későbbi professzora, majd rektora irányította. A világháború utáni időszakban az általános gazdasági ellehetetlenülés közepette vízmosáskötéseket rendszerint olyan helyeken végeztek, ahol az utakat, hidakat, belsőségeket veszélyeztetett. A korszak legnagyobb szabású vízmosáskötési munkája a Szekszárd városmagján is végighúzódó Séd patak szabályozása volt. A vízmosások megkötése mellett a patakrendezések végrehajtása is jelentős feladatot adott. A patakszabályozások gondolata akkor erősödött meg, amikor a közlekedés fejlődésével a mezőgazdasági termények kereskedelmi fellendült, a gabonapiac csábító lehetőségeket villantott meg a szemtermelésre berendezkedő gazdaságoknak. A birtokosok minden felszántható területet igénybe akartak venni. Mivel sok rét és legelő esett áldozatul e törekvéseknek, az állattartás érdekében a figyelem a vízfolyások mentén elterülő elmocsarasodott rétekre terelődött. Időszerűvé vált a patakok szabályozásával a szűk völgyekben elhúzódó vizek rendezése. Az átfogó munkákat azonban számos akadály nehezítette. Az elmocsarasodásnak nem egyszer emberi tevékenység is okozója volt. Évszázadok során az állati és az emberi energia mellett a vízi energia jelentette a legfontosabb energiaforrást. Az ezt hasznosító vízimalmok mesterséges gátjaikkal és csatornáikkal esetenként nagy területeket árasztottak el, s tettek mezőgazdaságilag használhatatlanná. Azonban a föld csekély értéke miatt a malmok által okozott környezeti "kopás" kevésbé 7 KVASSAY JENŐ MUNKÁSSÁGA ÉS A KULTÚRMÉRNÖKI INTÉZMÉNY SZEREPE MAGYARORSZÁG __________________________________GAZDASÁGI FEJLŐDÉSÉBEN__________________________________ 6 6
