Csath Béla - Deák Antal András - Fejér László - Kaján Imre: Magyar vízügytörténet (Pro Aqua Alapítvány – EJF, Baja, 1998)
3. Fejér László: Beszédes József munkássága és a vízitársulati mozgalom
3. BESZÉDES JÓZSEF MUNKÁSSÁGA ÉS A VÍZITÁRSULATI MOZGALOM az érdekeltségi terület fogalma alatt, nemcsak a földbirtokokat, hanem minden vagyoni értékkel bíró területet értett a törvény A társulatok belső döntéshozó fóruma a közgyűlés volt A közgyűlés tagjainak szavazatjoga arányban volt érdekeltségi területük nagyságával. Ez a testület hagyta jóvá a társulat műszaki terveinek és működtetésének költségvetését, döntött a kivetendő járulék összegéről, s ha szükségesnek látszott, javaslatot tett az alapszabály módosítására. A közgyűlések közötti időszakban a napi ügyekben a választmány, ill. annak elnöke döntött A végrehajtás az igazgató-főmérnök és a társulati tisztikar feladata volt. A választmány szerepének fontosságát jelezte, hogy az tartotta nyilván az ártereket, értékük alapján osztályba sorolta a földeket, s döntött az ártéri járulék kiosztásáról. A vízjogi törvény paragrafusai részletesen szóltak az árterek osztályozásáról, a kivetési kulcsról és az ártéri járulékról. A törvény kötelezővé tette a műszaki ártérfejlesztést32, s lehetővé tette az ármentesítő társulatoknak, hogy illetékességi területüket ennek révén növeljék Ez minden esetben a magasabban fekvő területek bevonását jelentette. Az addig tapasztalt legmagasabb árvízszint alapján kimérték azokat a területeket, amelyek töltések nélkül víz alá kerülhetnének. Az árvizek által a múltban rendszeresen sújtott ősi árterek mellett a folyó gátak közé szorítása következtében az árvízszintek óhatatlanul emelkedni kezdtek. Emiatt az ártérfejlesztést időnként meg kellett ismételni. Ily módon új, a korábbi évtizedek, évszázadok alatt vizet nem látott ún. "fennsíki árterek” is keletkeztek. 3 A századforduló utolsó éveiben a társulati érdekeltsége e területek tulajdonosait is kötelezően bevonták, ami meglehetős feszültségeket keltett mindaddig, míg a megfelelő művek megépítése a fennsíki árterek bidokosai számára is előnyöket biztosítottak a korábbi állapottal szemben. Az ártéri területek osztályba sorolásának módosítása a közgyűlés döntési körébe tartozott, s ez a testület határozott a területek árvízi veszélyeztetettségének mértékéről. Az osztályba sorolást a vízborítás veszélyének nagysága és az ármentesítésből származó haszon, ill. a földminőség, a bérleti viszonyok, a kataszteri tiszta jövedelem... stb. alapján állapították meg. Az osztályba sorolás volt az ártéri járulék kivetésének az alapja. A járulék nagyságával kapcsolatosan az illetékes törvényhatósági bizottságnál lehetett panaszt emelni. A jóváhagyott összegek aztán közadó formájában jutottak el a társulati kasszába. Ha valamely tag elmaradt a járulék fizetésével a társulat az adóhivatalhoz fordulhatott. A vízszabályozó és ármentesítő társulatoknak az 1881 évi'XLII. te. lehetővé tette, hogy a vízimunkákba beruházott összegeik egy részét az államtól adóvisszatérítés formájában visszakapják Mivel az ármentesítéssel a földek kataszteri jövedelme, s ezáltal az utánuk az államkasszába fizetett adó is növekedett, az államnak érdeke volt. hogy a társulatokat az adóvisszatérítéssel minél nagyobb befektetésekre ösztönözze. A társulati mozgalom önkormányzatába való fokozatos állami beavatkozás jeleként megjelent a “közérdekű vízitársulat" fogalma. Azzal, hogy a kormányzat bizonyos társulatokat közérdekűnek nyilvánított, kötelezhette az érintetteket az összefüggő ármentesítés érdekében elrendelt vízimunkák végrehajtására, ill. a költségek előteremtésére. Az így megnövekvő társulati terhek ellensúlyozására a rentabilitás határán túli költségeket az állam magára vállalta. A minisztérium a folyammérnöki hivatalok útján felügyeletet gyakorolt a védművek felett és ezért a társulatok gátkilométerenként meghatározott összeget fizettek. A törvény előírta, hogy a társulatok kötelesek az árvédekezéshez szükséges anyagokat meghatározott helyeken tárolni, s egy későbbi miniszteri rendelet szerint a társulatoknak az árvíz esetére kidolgozott védelmi tervvel, anyaggal és mindenekelőtt elkülönített pénzalappal kell rendelkeznie. A századfordulóra a Tisza-völgyében csaknem teljesen, a Duna mentén pedig kisebb öblözetektöl eltekintve nagyrészt készen állott a mentesített árterek védelmére szolgáló töltéshálózat, s ezzel együtt a Duna-völgyben több, mint 4.000 km, a Tisza-völgyben pedig csaknem 8.000 km vízlevezető árokhálózat szolgált az árterek káros vizeinek eltávolítására. A XX század elején a társulatok által végrehajtott lecsapolások mellett a fő feladatot a belvízrendezések jelentették Jellemző adatként érdemes megemlíteni, hogy 1913-ban már 101 - kifejezetten a belvizek levezetése érdekében alakult - társulat működött az országban. Érdekeltségük meghaladta a 4 000 km2-t. Több, mint felük a Duna-völgyében tevékenykedett. A Tisza vidékén kevesebb lecsapoló társulat alakult, mert itt a nagy vízrendező társulatok a belvízrendezéssel együtt többnyire elintézték a mocsarak lecsapolását is. A vízjogi törvény 40. pontja értelmében a XIX. század végén megszaporodtak a mederkarbantartási munkák, amelyeket a kultúrmérnöki hivatalok végeztek, s melyeknek költségeit nem a társulatok, hanem a hatóságilag megállapított érdekeltek viselték. A műszaki ártérfejlesztés jelentősége abban állott, hogy az ártéri érdekeltség ne a korábbi önkéntes bevalláson, vagy az egyszerű helyszíni bejárás alkalmával felvett számokon alapuljon (mert az így kapott eredmények a valóságosnál kisebb árteret tüntettek fel, s az érdekelt birtokos kisebb hozzájárulást kellett fizessen), hanem bizonyító erejű műszaki adatokon Ezek területe a Tisza-völgyben a századfordulón hozzávetőlegesen 3.500 km2-t tett ki. 29
