Czaya, Eberhard: A Föld folyói (Gondolat, Budapest, 1988)
I. A szárazföldek erei
A Föld fő vízválasztói (Tillo és Fairbridge nyomán) amelyik belső deltája területén a párolgás és a felszín alatti elszivárgás következtében már igen sok vizet veszít, csak dél felé, a nedves szavannák irányába vett kanyarja menti meg a kiszáradástól. A Nílusba Kantámnál beleömlő ága, a Kék-Nílus szállít a Núbiai- és az Arab-sivatag „legyőzéséhez” elegendő vizet. Sok jövevényfolyónak erre már nincs ereje. Kedvező esetben még állandó vízfolyásként elérnek belső medencéket, mint a Volga, az Amu- és a Szir-darja, a Chari stb. Más folyók csak felső szakaszukon szállítanak állandó vizet, lejjebb viszont medrük legfeljebb kiadós esőzések vagy a hegységbeli hóolvadás után telik meg. Ilyen például a középső szakaszán csak ritkán vizet szállító, a Magas-Atlaszban eredő Draa Észak- Afrikában. Vízhozam és vízszintingadozások Egy bizonyos mederkeresztmetszeten állandóan változó mennyiségű víz áramlik keresztül. Váltakozásai között vannak évszakosán visszatérő, szabályos ingadozások, szabálytalan, többnyire szélsőséges időjáráshoz kapcsolódó, katasztrófákat okozó kilengések és csak hosszabb időszak alatt megfigyelhető, úgynevezett évszázados-változások. A változó vízhozam olvasható le végeredményben a vízállást jelző vízmércékről is. Ezzel van kapcsolatban a vízzel kitöltött meder szélessége is, mennyi kerül belőle szárazra kisvízkor, mennyit önt el a levonuló árhullám. A vízállás ingadozásai azonban csak a változó mennyiségű átfolyást jelzik. A hidrográ- fusok egy bizonyos keresztmetszeten meghatározott idő alatt átfolyó vízmennyiséget vízhozamnak nevezik, és m3/s-ban, vagy km3/évben fejezik ki. A vízhozam-ingadozás jellemző értékei több év legnagyobb és legkisebb értékeinek átlagából kiszámított közepes kis- és közepes nagyvízhozam. Fontos lehet ezeken kívül a valaha följegyzett két szélsőérték is, a legnagyobb nagy28
