Czaya, Eberhard: A Föld folyói (Gondolat, Budapest, 1988)
I. A szárazföldek erei
Vízgyűjtő területek és vízválasztók Minden folyónak kijelölhető a vízgyűjtő területe, vagyis az a térség, ahonnan vize származik. E terület peremének legmagasabb pontjait összekötve kapjuk a vízválasztót. A térszín e vonal minden pontjától a vízgyűjtő terület belseje felé lejt. A vízgyűjtő terület tehát végeredményben egy, a fő vízfolyás irányába lejtő medence. A perem legmagasabb pontjait összekötő vonal egyértelműen eldönti, illetve meghatározza a felszínen lefolyó eső irányát. Nem ilyen egyszerű a helyzet, ha a csapadékvíz a talajba szivárog, mielőtt a felszíni vízfolyásokba gyülekezne. Ekkor ugyanis a vízgyűjtő területek határvidékén felszín alatti vízcsere mehet végbe a szomszédos területekkel. A felszín alatti vízgyűjtők pontos határa tehát csak a földtani adottságok figyelembevételével jelölhető ki. A legpontosabb eredményt a felszín alatti víz áramlási irányának feltüntetésével kapjuk. A legtöbb eltérést a kiterjedt felszín alatti járatrendszerrel rendelkező karsztos területeken találjuk. A Középső-Pireneusokban, a Maladeta-csoportban például a felszínre érkező csapadékvíz nem a lejtésnek megfelelő nyugati vagy déli irányba folyik le, hanem a Trou d’Oro-víznyelőn keresztül a mélybe szivárog, és a területtől északra fekvő Garonne folyót táplálja. Ugyanígy a Duna, miközben áthalad a Sváb-Alb jura időszaki, mészkőből álló területén, vizének A völgyhálózat eltérő sűrűségét a földtani felépítés határozza meg (az Alpok és északi előtere) (R. Keller nyomán) 22
