Czaya, Eberhard: A Föld folyói (Gondolat, Budapest, 1988)
VII. Alföldi folyók, folyótorkolatok
A Gangesz-Brahmaputra-delta az Angol-szigettel azonos méretarányban (R. K. Gresswell nyomán) irányt kereshet magának. A mederáttevő- dések, -szétágazások éppen a deltavidékeken a leggyakoribbak. A deltatorkolatok vízhálózata, a több ágra szakadozó, újszerűén széttartó, ismét tovább osztódó vagy éppen a bifurkáció révén összekapcsolódó medrekkel, rendkívül szövevényes. Sok deltán több száz, a Volgáén például több mint 500 kisebb-na- gyobb különálló torkolati ág számolható össze. A vízszállítás jelentős része azonban néhány főágon bonyolódik le, habár az egyes ágak részesedése állandóan változik. A Duna-delta három főága közül hosszú ideig a jelenlegi helyén a Vili. században megjelenő Szent György-ág számított legjelentősebbnek, maga mögé szorítván így a Sulinai-ágat. A harmadik, a Kiliiai-ág a korábbi évszázadokban kevesebb vizet, és így egyben kevesebb hordalékot szállított, úgyhogy feltöltődése is lassúbb volt. A XVIII. század közepétől kezdve azonban a Kiliiai-ág fokozatosan feléledt, és ma a Duna vizének 64%-a ezen az ágon keresztül éri el a Fekete-tengert. A gyorsan feltöltődő ág előtt külön kis delta nyúlik be a tengerbe. A legerősebb feltöltődés tehát a legjelentősebb ághoz kapcsolódik. Néhány delta meglepő gyorsasággal nyomul előre. A legfontosabb torkolati ág mentén a Pó deltája évenként 136, a Rhőne-é 20-51, a Nílusé 33, a Huang-hóé 100, a Mississippié pedig ugyancsak 100 m-rel növekszik a tenger rovására. A korábbi évszázadokban a főmeder tengeri kijáratánál épített világítótornyok közül jó néhány napjainkra már a delta közepe táján található. így például a Rhone torkolatában emelt St. Louis-torony, amely 1737- ben még közvetlenül a tengerparton állt, századunk kezdetén már 7,5 km-re volt a nyílt víztől. A folyó mentén fölfelé haladva még öt további, egykor a torkolatnál épített világítótorony maradványaira bukkanhatunk. A delták mentén előrenyomuló partvidék sok egykori tengeri kikötőt fosztott meg létalapjától. Az egyes ágak közötti, alacsonyabban fekvő területeken sokáig megmaradnak kisebb, nyílt vízfelületek. Ezek az egykori tengeröblök azonban előbb-utóbb lefűződnek, területüket keskeny turzások elzárják a nyílt tengertől. Az öblöket lezáró turzások egyik fajtája az öböl egyik vége felől a másik felé növő turzáskampó. Ezek anyaga, a partközeli tengeri törmelék mellett, főként a közelben a tengerbe torkolló folyók hordalékából származik. A turzáskampókat a tengerparttal párhuzamosan fújó szelek által hajtott part menti áramlások építik fel. Az öblöket lezáró turzások másik jellegzetes típusa, a partoktól távolabb található lidó, a hullámmorajláskor lerakódó anyagból épül fel. A lidó és a part közötti sekély vizű öböl a lagúna. A turzáskampók és a lidók felszínén a szél gyakran magas homokdűnéket halmoz fel. A turzások mögötti öblök és a nyílt tenger között csak keskeny kapuk, kijáratok biztosítják az összeköttetést. Ha az említett öblökbe folyók ömlenek, vizük 167
