Czaya, Eberhard: A Föld folyói (Gondolat, Budapest, 1988)
I. A szárazföldek erei
Nedves éghajlati vidékeken azonban a legtöbb vízfolyás forrásokból, azaz természetes úton a felszínre kibukkanó vízből fakad. A talajvíz viszont jórészt a csapadékból származik, amely a nehézségi erő által hajtva halad a kőzetek járataiban. Az egyes kőzetfajták vízvezető képessége igen eltérő. A tömör, ősi kőzetekben jóval nehezebben talál utat magának a víz, mint például a különálló kis szemcsékből összecementált és az átszivárgást elősegítő hézagokban gazdag homokkőben. A mészkő, amely ugyan nem porózus, és fő alkotóeleme a kalciumkarbonát, önmagában vízben oldhatatlan, igen sajátosan viselkedik. Szénsavas vagy akár csak a levegőben lévő szén-dioxiddal feldúsuló vízzel ugyanis a következő képlet szerint kémiai reakcióba lép: CaC03 + H20 + C02 *=> Ca(HC03)2. A reakció eredményeként viszonylagjól oldódó kalcium-hidrogén-karbonát (kalci- um-bikarbonát) jön létre. Az oldódás révén a csapadék felszín alatti lefolyását megkönnyítő, számtalan járat képződik. A mélység felé történő beszivárgásnak többnyire egy-egy impermeábilis, azaz vizet át nem eresztő réteg szab határt. A felszíntől számított első ilyen réteg fölött a szivárgó vizek többé-kevésbé összefüggő talajvíztestben gyülekeznek össze. Az egyes kőzetek víztároló-kapacitása hézagtérfogatuk függvénye. Ez a magmás kőzetek térfogatának mindössze 0,25-0,85%-a. A mészkő esetében ez az érték 0,65 és 2,55% között mozog, a homokkőé viszont már 30-42%- ot is elérhet. Legmagasabb hézagtérfogata (50%) az agyagnak van. Nem szabad elfeledkeznünk azonban arról, hogy a mészkő, a dolomit, a gipsz és bizonyos fokig a só esetében a víz nem hajszálvékonyságú kapillárisokban, hanem sokszor jelentős kiterjedésű üregekben mozog. A felszín alatti vizek ezekben a kőzetekben egész járat- és barlangrendszereket hoznak létre. A szlovéniai Kras-hegység nyomán ezt a formakincset mindenütt karsztnak nevezik. Ezek a folyamatok itt rendkívül jellegzetesek, és tudományosan is elsőként itt ismertették a felszín alatti vizek által kialakított formákat. A karsztos területektől és a rétegvizektől eltekintve, a víz bizonyos magasságig, az úgynevezett talajvízszintig összefüggően kitölti a hézagokat és üregeket. Ennek magassága a talajvízbevétel, illetve -kiadás függvényében változik. Ha sok a csapadék, a szint emelkedik, ha a párolgás erős, akkor süly- lyed. Homokkőben, agyagban, kavicsban szinte teljesen kiegyenlített, a felszínre faka- dások felé lejtő talajvízfelszín jön létre. A sokszor egymással összefüggő tágas üreg- és járatrendszerekkel lyuggatott mészkőhegységekben ritkán alakul ki majdnem sík, egységes karsztvízszint. A csövekben és üregekben nyomás alatt áramló vizek különböző szintekben elhelyezkedő, több tagból álló rendszert hoznak létre. A talajvíz, valamint a belőle táplálkozó források igen erősen függnek az adott terület éghajlatától. Az állandóan fagyott talajú sark környéki területeken nem találunk ebből fakadó forrásokat. A fagyott talaj ugyanis megakadályozza a csapadék mélybe szivárgását, és ezért felületi lefolyás alakul ki. A félig száraz (szemiarid) éghajlatú területeken a felszín alatti vízszint olyan mélyen helyezkedik el, hogy az egész éven keresztül működő leszálló források nem jöhetnek létre. A mégis létezők viszont a száraz évszakban teljesen elapadnak. Veszendőbe megy a felszín alatti víz e területeken azáltal is, hogy egy része a kapillárisokon, a talajban lévő hajszálvékony csöveken keresztül a felszínre emelkedik, és onnan elpárolog. Teljesen száraz, sivatagi körülmények között a ritkán lezúduló esők még a talaj átnedvesítésére sem képesek. A mélyen fekvő víz pedig legföljebb mélyedésekben — azokat néha elöntve — bukkanhat a felszínre. A források létrejöttének feltételei azonban általában teljességgel hiányoznak. A források tehát elsősorban a csapadék be12
