Botár Imre - Károlyi Zsigmond: A Tisza szabályozása I. rész (1846-1879) (Vízügyi Történeti Füzetek 3. Budapest, 1971)

Botár Imre—Károlyi Zsigmond: A Tisza szabályozása - Az ármentesítési és folyószabályozási munkálatok végrehajtása - Az átvágások

Herrichnek erre az intézkedésre az 1863-as ínségakció adott alkalmat és ürügyet, holott a meglevő átvágásoknál éppen úgy lehetett volna foglalkoztatni az ínségmunkásokat, mint újak létesítésével. Az eljárás tényleges indítéka az a téves elmélet volt, amely szerint Herrich — a felsőbb átvágásoktól várta az alsóbbak kiképzését. Elképzeléseit az 1873-as jelentésében is részletesen magyarázgatta: A Tisza „esés-szegénysége" miatt — „továbbá talajszilárdság és szívósság után, mely az alföldi harmadképlet alsó rétegeiben találtatik, mily jövője lett volna az alulró/ felfelé megindított átvágásoknak, azt ma legjobb alkalmunk van tapasztalni, hol közönséges kotrógépek alig bírják a kemény anyagot megtámadni". A különböző felügyeleti szervek — jelentéseik tanúsága szerint — elfogadták Herrich álláspontját, s azt tekintették „legfőbb érdemének", hogy — az első tiszai nagygyűléseken kimondott és a szakértők által támogatott elvekkel ellentétben — ,,az átvágásokat nem alulról felfelé — de fordítva, felülről lefelé hajtatta végre, éppen a folyam rendkívüli esés-szegénységére való tekintettel."

115 a felső könnyebb rétegekben következetesen megindított átvágások . . . rövid idő alatt kiképződtek... s a folyónak oly elevenséget szereztek, minőt... csak reményleni is alig lehetett . . . árvíz idejekor Tokaj, Szolnok, Szegednél naponkint annyi láb árvízemelkedés tapasztalható, mennyi hüvelyk azelőtt észlelhető nem volt; s így azok, kik ezen a folyam természetével megegyező helyes eljárást (?!) kárhoztatják, feledik, hogy ezt a kivételes helyzet parancsolta, s hogy csakis ez által lehetett célt elérni, az alsó tiszai meder-javítások sorsát is biztosítani — s azokat a megnyert nagyobb vízerő által képeztetni." (?!) Abban igaza volt ugyan Herrichnek, hogy az átvágások hatására a folyó vízjárása élénkebbé vált, ez azonban nemcsak hogy kedvező fejlődésnek nem minősíthető, hanem egyenesen tragikus következményekkel járt. ,, . . . nem ismerhetjük el helyesnek azt az okoskodást, — állapítja meg Herrich kudarca ellenére is sokáig védett elméletéről Kvassay Jenő

116 — mely szerint az átvágásokat azért kell felül kezdeni, hogy az elérendő nagyobb sebesség mellett az alsók gyorsabban kiképződjenek és hogy a kiképződöttek a képződésben levő felsőktől el ne iszapoltassanak. Minden átvágást nem az a víz sikeresít, amely hozzája elérkezik, akár gyorsan, akár lassan, hanem az, amely magában az átvágásban foly, (a szerk. kiemelése), sőt minél rohamosabban érkezik a víz az átvágáshoz, de abban megfelelő gyors folyást nem talál, annál könnyebben eliszapolódik. Ellenben, ha a víz ereje az átvágás felett még oly csendes is, de az átvágásban magában nagy sebességgel haladhat, az biztosan ki fog képződni." „Hasonlólag nem nyugodhatunk belé abba a felfogásba sem, hogy az átvágásokat az egész folyó mentén egyszerre kell megindítani, mert különben a felsőkre csak igen hosszú idő után kerülne sor. (Ezzel az érveléssel utasította el Herrich Lombardini bírálatát. A szerk.) Ennek az eljárásnak az a rendes következménye, hogy az egyszerre kivájt átvágások közül a felsőbbek aránytalanul gyorsabban kifejlődve a folyó alsó vidékén a bajok még inkább növeltetnek. Ha tehát nem várhatunk a felsőbb átvágásokkal, amit a természet az alsó szakaszokon lassabban végez, azt emberi munkával igyekezzünk kipótolni . . ." Ugyancsak Kvassaynál olvashatjuk a vezérárkok helytelen alkalmazásának egyik legtömörebb bírálatát is: „ . . . A leggyengébb oldala a nem teljes szelvényben való kivájásnak", — állapítja meg — hogy azzal „oly állapotot teremtünk, melynek sem hatását, sem mértékét nem ismerjük, és egyes pontokat sokkal nagyobb veszélynek teszünk ki, mint voltak azelőtt és fognak lenni a szabályozás megtörténte után."