Botár Imre - Károlyi Zsigmond: A Tisza szabályozása I. rész (1846-1879) (Vízügyi Történeti Füzetek 3. Budapest, 1971)

Botár Imre—Károlyi Zsigmond: A Tisza szabályozása - A Tisza-szabályozás ügye az önkényuralom idején (1850—1867) - Az első tapasztalatok és az újabb kormányintézkedések (1855—1861)

következménye a mellékfolyók szabályozásának eltérő üteme lett: előfordult, hogy míg a befogadó, vagy az egyik mellékfolyó szabályozása alig haladt, a másikét közmunkaerővel (tehát olcsó munkával) gyors ütemben folytatták. A társulati munkák igazgatási és műszaki vezetésének, valamint a folyószabályozási munkáknak a szétválasztása azt jelentette, hogy a munkálatok legfelsőbb irányítása is három minisztérium: a belügyi, kereskedelmi, valamint az ipar- és közmunkaügyi között oszlott meg. A rendelet a társulatok szervezetét is átalakította s kísérletet tett azoknak az átszervezett folyamosztályok keretébe való beolvasztására. Bár az 1855. évi árvíz tapasztalatai éppen a társulatok aktivitásának fokozását sürgették, az intézkedés erősen dezorganizálta azok tevékenységét, s gátolta a kieszközölt kölcsönök felhasználását is. A rendelet — a Tisza és a mellékfolyók szabályozásának szétválasztásával kapcsolatban — a korábbi ugocsai, beregi és szatmári ,,vízszerkezet"-et összevonta és így hatra csökkentette az ezentúl „folyamosztályoknak" nevezettterületi hivatalok számát. Az új szervezet tehát a következőképpen alakult : A gondozott A folyamosztály neve szakasz Székhelye hossza, km I. Nagyszállás—csapi (szatmári) II. Csap—tokaji (bodrogközi vagy zempléni) III. Tokaj—tiszaörvényi (tokaji vagy szabolcsi) IV. Tiszaörvény—csongrádi (hevesi) V. Csongrád—martonosi VI. Bács—torontáli 193 Beregszász 173 Sárospatak 193 Tokaj 294 Szolnok 159 Szeged 222 Törökbecse A helytartóságok, sőt megyék hatáskörének növelése arra vezetett, hogy az állam a vezetést és felügyeletet egyre nagyobb áttétellel és egyre hosszadalmasabb úton gyakorolta. így a felelősség megoszlott, s minden egységes erőkifejtés lehetetlennévált.

37 Ha a központi felügyelőség valamelyik társulatnál szükségesnek vélt bizonyos intézkedést, az engedélyt erre előbb a saját minisztériumától kellett megkérnie. De hogy ezt tehesse, az ügy előbb lement a helytartósági osztályhoz, mondjuk pl. Nagyváradra. Onnan kiadták véleményezésre az illetékes megyei hatóságnak s a helytartósági építészeti hivatalnak is; ezután ezek véleményével ellátva ismét Budára küldték a kormányzóságra, ahonnét végre Bécsbe jutott a minisztériumba. Ha ott a javaslatot jóváhagyták, az engedély az említett hatóságok közvetítésével jött vissza: a helytartóság továbbította a megyefőnökségnek, az rendszerint a járásbíróságnak (!), amely — néha a községi elöljáróság útján — végre kézbesítette az iratot az illetékes társulatnak. Ahogy a decentralizáció aláásta a munka tervszerűségét, úgy tett lehetetlenné az ezzel járó túlzott és hosszadalmas bürokrácia minden hatásos és gyors intézkedést. Mindezt azért kell külön is hangsúlyoznunk, mert a szakirodalomban sokáig — szinte napjainkig — vitáztak azon, hogy a szabályozás a Vásárhelyi- vagy a Paleocapaféle terv alapján lett volna eredményesebb? A valóság az, hogy az egymástól független