Botár Imre - Károlyi Zsigmond: A Tisza szabályozása I. rész (1846-1879) (Vízügyi Történeti Füzetek 3. Budapest, 1971)
Botár Imre—Károlyi Zsigmond: A Tisza szabályozása - Előzmények
Az 1750-es és az 1770-es években egy-egy árvizes periódus hatására került napirendre a felső-tiszai területek vízrendezésének kérdése; előbb az 1751. évi országgyűlésen, majd 1774-ben, Orczy Lőrinc és Károlyi Antal vízszabályozási királyi biztosok kiküldésével. Ugyanígy később az 1815—1816. évi árvíz hatására rendelték el 1817-ben a Körös-völgy szabályozását előkészítő vízrajzi felméréseket. Ez az árvíz ugyanis a legsúlyosabb elöntéseket a Körös völgyében okozta: a Tisza, a Körösök és a Maros árvizei együttesen borították el a Körös-völgy ősi árterületeit. Ebben az évben Szeged város töltéseinek védelme kereken egy fél évig tartott, s az árvíz szintje, a Körös- és Maros-völgyi árvíztárolás ellenére is meghaladta a korábbi — 1772. évi — maximumot. A következő, 1830. évi rendkívüli árvíz főleg a Felső-Tiszán alakított ki új maximumokat: a jobb oldali mellékfolyók vizével növelt felső-tiszai árhullám nemcsak a szabolcsi és hevesi fokokon keresztül tört ki, hanem a magaspartokon is átbukva öntötte el az egész Körös-völgyet. Ennek az emberemlékezet óta legnagyobb árvíznek hatására kezdték meg a Tisza-felmérés munkáját. A Lányi Sámuel vezetésével 1833 és 1846 között folyó Tisza-térképezés az árterületek felmérésére is kiterjedt s ez nyújtotta a Tisza-völgy ősi árterületeire vonatkozóan az első pontos adatokat. Eszerint az ősi árterület nem kevesebb, mint kereken 2 millió ha-ra rúgott és ebből csaknem félmillió ha állandóan vízzel borított, mocsaras, lápos terület volt. Végül pedig a térképezési és az ezt követő tervezési munkálatok befejező szakaszában, az 1840-es évek elején, ismét egy rendkívüli árvizes periódus adta meg a szükséges döntő lökést az egyre tarthatatlanabbá váló helyzet felszámolásához: a Tisza-szabályozás és a rendszeres ármentesítés munkájának megkezdéséhez. A Tisza-völgyének az elemek pusztításával szemben korábban elszigetelten és éppen ezért kevés eredménnyel küzdő népét ugyanis nemcsak a megyei partikularizmus, a szűk látókörűség és önzés: a helyi, vagy egyéni érdekek különbözősége, sőt gyakran ellentétessége osztotta meg, hanem a maradiság és a haladó törekvések harcc is. Hiába volt a művelt területek növelését, a közlekedés fejlődését szolgáló ármentesítés és folyószabályozás a gabonatermelését növelni kívánó nagybirtok mellett az árutermelésbe bekapcsolódó mezővárosok és a parasztság széles rétegeinek, sőt az egész Tiszavölgy népének érdeke is — az ősi termelési ágak és életformák visszahúzó ereje sokáig érvényesült. Debrecen például, amelynek gazdasági élete elsősorban az árvizek által rendszeresen megöntözött Hortobágy ridegállattartásán alapult (és amelynek vezetősége nem akart lemondani a Hortobágyon lévő malmok jövedelméről sem), még ebben az időben is a szabolcsi és hevesi ármentesítések ellen foglalt állást. A halat, vadat és háziipari nyersanyagokat nyújtó mocsárvilág felszámolása pedig a megszokott életfeltételeiben veszélyeztetett szegényebb néprétegek érdekébe ütközött, sőt helyenként ellenállásukat is kiváltotta. Ilyen körülmények között a Tisza-völgy szinte minden lakóját egyformán érintő rendkívüli árvizeknek különösen fontos szerepük volt az érdekek egyesítésében, az érdekeltek tömörítésében. A munka megkezdése erre az időre nemcsak szükségessé, hanem lehetővé is vált. A fejlődés a sürgető gazdasági motívumok jelentkezése mellett a feladat megoldásának tudományos-műszaki feltételeit, a tervező és kivitelező mérnöki kar kialakulását is biztosította. A hazai térképezés és vízépítés, mely egy zseniális úttörő Mikoviny Sámuel révén a 18. század első felében egyszerre nemzetközi színvonalon kapcsolódott be az európai fejlődésbe, a 19. század derekáig jelentős utat tett meg. A „Mikoviny-iskolára", majd a gumpensdorfi cs. és kir. hadmérnöki akadémia néhány jeles növendékére (Böhm (Cseh)
