Bogárdi János: Környezetvédelem - vízgazdálkodás (Korunk Tudománya, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975)
II. rész - 8. A vizek szennyezésének összefüggései más környezeti ártalmakkal
Viszonylag kevés az olyan állásfoglalás, amely a szakterületi részek vizsgálati eredményéből levont következtetések helyett a rendszeranalízis modern módszerével, az „egészre” vonatkozóan kapott összefüggésekre és törvényszerűségekre épül. Pedig ma már ismertek azok a legfontosabb természeti törvények, amelyek az élő szervezetek kifejlődésének több száz millió évre becsült időtartama alatt érvényesültek és a természetes élőrendszereket nem csak fenntartották, hanem a változásokhoz való alkalmazkodásnak a rendszerek összetételéből és az összetevők kölcsönhatásából eredő „önszabályozásával” fejlesztették, nemesítették is. Földünk életét a kis és nagy rendszerekben lejátszódó „anyagforgalmak” jellemzik. A termelő (autotróf), az akkumuláló és lebontó (heterotróf) szervezetcsoportok anyag- forgalmukkal úgy sorolnak be a Föld egészének anyagkörforgásába, hogy az „önszabályozás” és „öntisztító képességük” a termelés és a hulladékok lebontásának egyensúlyával védi meg életterünket az elszennyeződéstől, az anyag- és energiaforgalom zavarától. Ilyen egyszerű rendszert képvisel egy-egy tó, erdő vagy gyepes terület a maga természetes mivoltában. A természetes élőrendszerekkel, illetőleg a köztük és környezetük között meglevő kölcsönhatásokkal mint egészszel a biológiának az utóbbi időben egyre erőteljesebben fejlődő ága, az ökológia foglalkozik. A szaknyelv az ökológiai vizsgálatok tárgyát képező egészeket ökoszisztémáknak, ökorendszereknek nevezi. A fogalom adott élőhely szervetlen anyagain kifejlődött, azt benépesítő, egymással társult élőszervezetekből álló „egészet” jelöl. Ezek az élőszervezetek a rendszeren belül szigorú és jellemző kölcsönhatáson alapuló, állandóan változó, ún. dinamikus egyensúlyban vannak. 138