Bogárdi János: Környezetvédelem - vízgazdálkodás (Korunk Tudománya, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975)
II. rész - 6. Mérő, regisztráló, nyilvántartó módszerek és hálózatok kiépítésének kérdései
hatások, kezdeti feltételek és állapotjellemzők) nehezítik. Ezen a téren sok hiányosság van, bár már sok sikeres vizsgálatot végeztek (pl. a KGST és a Duna menti államok közös kutatásai). A legsürgősebb a különböző szennyezések szerinti mintavételi eljárások rögzítése és ezek gyakorlati végrehajtására vonatkozó útmutatók kiadása. A szennyezések egy részénél jól kialakult mérési metodikák állnak rendelkezésre. Ez elsősorban az ásványi és durvább szennyezéseknél van így. Más a helyzet a kémiai és az ún. mikroszennyezések megállapításánál. A vegyelemzési módszerek pontossága változó, és bizonyos érzékenységről beszélhetünk, amikor a vegyelemzési jel belevész a „háttér” zavaró jeleibe. Ugyancsak van egy legkisebb minta, amelynél kisebb mennyiségből nem lehet pontos vegyelemzési készíteni. Ilyenkor be szokták sűríteni az oldatot. Más esetben a keresett elem része lehet valamely vegyületnek: ekkor külön kell választani. A sűrítéssel általában egyidőben megtörténhet az elválasztás is. A csupán nyomokban észlelhető fémek legtöbbje kivonható, vízben nem oldható formában. Jelentős pontosság érhető el az eljárás során azzal, hogy az oldat savasságát szabályozzák. A legtöbb szerves vegyület elkülöníthető és koncentrálható extrakció útján. Az együttes lecsapatás hasznos koncentrációt eredményezhet, azonban azonos jellegű elemek elválasztására nem látszik alkalmasnak. Az ioncserélő eljárások különösen hasznosak szerves és szervetlen anionos és kationos fajták szétválasztására. Ugyancsak jó eredményeket szolgáltat a kromatográfia számos szerves vegyület szétválasztására vagy besűrítésére, azonban a szervetlen vegyületekre kevésbé alkalmas. A reprezentatív mintavétel és az esetleg szükségessé váló besűrítés után következik a szennyező anyag meghatározása. 122
