Bertók László - Bulkai Pál - Fejér László - Koltay József: Az ivóvíz honfoglalása. A közműves ivóvízellátás fejlődése Magyarországon a római kortól napjainkig. (MAVÍZ, Budapest, 2006)
Bulkai Pál, dr. Dóka Klára, dr. Filotás Ildikó: Vízellátás a 19. század közepétől a második világháborúig - VIII. Az első világháború előtt épült vízművek
Vízellátás a 19. század közepétől a második világháborúig rés vízszolgáltatás megindulásáról 1913-ból érkezett az első híradás. A kezdeti próbálkozások óta ekkor már 29 esztendő telt el! A város vízellátásnak és csatornázásának végső terveit Pazár István gépészmérnök, a vízmű igazgatója készítette, a beruházást, pedig az Országos Vízépítési Igazgatóság irányította. A nagyszabású munka keretében elkészült a 16.000 m3/nap kapacitású vízkivételi mű, a magasnyomású szivattyúház, az Avas hegy északi oldalán, a Pipis-dombon épített 2 x 750 m3-es medence, továbbá 39,5 km ivóvízvezeték és 34,5 km szennyvízcsatorna, valamint a Sajó jobb partján létesített szennyvíztisztító telep. Az 1913 februárjában üzembe helyezett vízmű tapolcai gépházában elhelyezett 2 db 67 m emelőmagasságú szivattyúja 7 km hosszú, NA 425 mm-es és 2 x 2,5 km hosszú, NA 300 mm-es főnyomócsövön keresztül nyomta fel a vizet az avasi medencébe. A hálózatba bekapcsolt épületek száma 840 volt. A vízfogyasztás csak lassan emelkedett, 1914-ben csupán 2750 m3/nap volt a csúcsfogyasztás. így elegendő volt a szivattyúház két műszakos üzeme. A szolgáltatott víz minőségével többször is voltak gondok. A források 1913-ban és 1925-ben is agyaggal erősen szennyezett vizet adtak. 1922-ben, pedig tífuszjárvány ütött ki, 340 megbetegedéssel. Miskolc vízmüvének építésével egyidejűleg a Diósgyőrben már 1812 óta működő vasgyár vízellátását is fejlesztették. A kohómű és Diósgyőr község ivóvízellátása érdekében foglalták a Felső forrást, a vizét gravitációsan vezették a közA diósgyőri Tavi-forrási vízmű gépházának homlokzata, 1968 ségbe és az üzembe. Ugyancsak 1908 körül épült a Gallya forrásfoglalás, mely Pereces bányatelep ivóvízét biztosította 125 mm-es acélvezetéken keresztül. Miskolc város biztonságos ellátása érdekében már a világháború alatt felmerült Tapolca és az avasi medence között egy második nyomóvezeték építésének gondolata. A 400 mm-es főnyomó vezeték építését 1926-ban kezdték meg és az első 2880 méter hosszú szakasza a gépháztól a Dudujkáig 1927-ben készült el. Itt a meglévő, NA 425 fővezetékkel kötötték össze, mivel a további szakasz megvalósítását fedezet hiányában szüneteltetni kellett 1937-ig, amikor a Speyer- kölcsönből folytatódhattak a munkák. A második szakasz hossza 1400 méter volt. A harmadik szakasz fektetéséhez el kellett készíteni a 750 m hosszú 1,80 x 1,50 m méretű alagutat. Ennek építését újabb kölcsönből fedezték. A munkálatok 1939-ben fejeződtek be. Az üzembe helyezés után a város vízellátása biztonságossá vált, mert egy esetleges csőtörés nem okozhatott komoly vízhiányt. Az új vezeték üzembe helyezése után felülvizsgálták a korábbi fővezeték állapotát és az agresszív talajvíz okozta meghibásodásokat, lyukakat kijavították. Az 1920-1930-as években a hálózat hossza több mint 20 km- el növekedett, 1938-ban kereken 60 km, a napi átlagos víz- fogyasztás 6900 m3 volt. Az önálló és az acélműhöz kapcsolódó vízellátással rendelkező Diósgyőrben is történtek fejlesztések, bővítések a tavi források vízkivételi lehetőségét kihasználva. Tatabánya elődközségeinek vezetékes vízellátása A tatai szénmedencében, 1896-ban megindult bányaművelés és iparfejlődés munkáskolóniák kialakításával együtt történt. A nagy létszámú munkástömeg kolóniákon való letelepítése a vízellátás korszerű megvalósítását is szükségessé tette. A Magyar Általános Kőszénbánya Rt. (MÁK Rt.) 1899-ben építette ki az első vízellátó rendszert az elsőként kiépített kolónia Alsógalla bányatelep részére, mely 1906-ban Tatabánya néven önálló községgé szerveződött. A nagyobb közintézményeket, a munkás lakótelepeket, a bányakórházat vízvezetéken keresztül közkifolyók látták el ivóvízzel. Az ivóvizet a III. és IX. aknák szolgáltatták. Ez a vízellátási rendszer 1907. közepéig maradt fenn változatlan formában. Ekkor kezdődött meg két munkáskolónia építése az újonnan megnyitott VI. és VII. aknák közelében, mely újabb víznyerő-hely kialakítását tette szükségessé. A telepek ellátására a VI. aknából fakadó vizet használták fel. Az itt felszínre emelt vízhozam nemcsak az új kolóniák, hanem a régiek ellátását is biztosította. 1909-ben tífuszjárvány tört ki a bányatelepeken. Ennek oka az volt, hogy a bányászkolóniák nyílt rendszerű szennyvíz- csatornái és az ásott árnyékszékei elfertőzték a még meglévő ásott kutakat és a vezeték hiányosságain keresztül fertő65
