Bertók László - Bulkai Pál - Fejér László - Koltay József: Az ivóvíz honfoglalása. A közműves ivóvízellátás fejlődése Magyarországon a római kortól napjainkig. (MAVÍZ, Budapest, 2006)
Fejér László, dr. Filotás Ildikó, dr. Juhász József, dr. Öllős Géza: Vízellátás kezdetei Magyarországon - IV. A középkori közkutakról a vezetékes vízművekig - fejezetek a magyarországi vízellátás 18-19. századi történetéből
A középkori közkutakról a vezetékes vízművekig. Iának hosszát, irányát, esését, az építés módját - a szabály- rendelet szerint - a Városi Tanács határozta meg. A közcsatorna építését hírlapok útján kellett közzétenni, az építést a Városi Tanács vagy "önállóan" (hivatalból) vagy a házbirtokosok megkeresésére rendelte el. Az építési költségeket (részben vagy egészben) a város állta, esetleg a háztelkek birtokosai viselték (ugyancsak részben vagy egészben). A szabályrendelet meghatározta a magán csatorna forgalmát is, emellett kimondta, hogy a magán csatorna tulajdonosa a háztelek tulajdonosa. E szabályozásból is jól kitűnik, hogy a vízjogban az ingatlan (föld) és a vízi létesítmény tulajdonjoga elválaszthatatlan volt, mégpedig oly módon, hogy az ingó dolog osztotta az ingatlan tulajdonjogának sorsát. A kisajátításról szóló 1881. évi XLI. törvény szerint helye volt a kisajátításnak közfürdők létesítése, közhasználatra szolgáló vízvezeték és a köztisztaság, közegészségügy céljából történő csatornaépítés esetében, továbbá mindezen vállalatok nagyobbítására, vagy "célszerűbb berendezéseire". A törvény rendelkezéseit 1885-ben kiterjesztették a vízmosások meggátlása céljából szükséges területek kisajátítására is. Az 1884. évi XVII. törvény, mely az ipartörvény címet viselte, nem szabályozta a csatornázás kérdéseit, így az iparhatóság eljárása során nem is vizsgálta a "közművesítés” meglétét. Ugyanakkor a törvény hatálya alá tartozónak minősítette a fürdőket, a gőzmalmokat és az uszodákat. Ez időszakban - egészen a vízjogról szóló 1885. évi XXIII. törvény megalkotásáig - a vízművekre és csatornaművekre vonatkozó szabályrendeletek mellett, az általános érvényű jogszabályok közül a folyók és kutakból nyert ivóvizek megjavításáról, illetőleg tisztításáról rendelkező (1884), valamint a csatornavállalatok telekkönyvezésére vonatkozó (1870) jogszabályok voltak a legjelentősebbek. A közmű-olló kialakulásáról Pirovits Aladár, a főváros műszaki hivatalának mérnöke 1910-ben Budapest csatornázásáról megjelentetett eszme- futtatásában16 a várost egy élő szervezethez hasonlítja, amelyben a vízvezetékek az ütőerek, a csatornák pedig az elhasznált életnedvek vivőerei. Pirovits hangsúlyozza: a két rendszer fejlesztésének csak összehangoltan szabad történnie. Ha bármelyik közmű fejlődésében elmaradás következik be az úgy a közrend, mint a köztisztaság, végeredményben, pedig a közegészségre nézve káros következményekkel jár. Nem lehet a vízellátás kérdését kiemelten kezelni, és a másik rovására fejleszteni, jóllehet a vízvezetékek építése és üzemeltetése hasznot hajtó vállalkozás, míg a csatornázás a helytelen közvélekedés szerint "nem valamely életszükség szolgálatában álló intézmény". A budapesti helyzetet vizsgálva Pirovits megállapította, hogy a főváros 36 év alatt, tehát lényegében a városegyesítés (1873.) óta vízmű céljaira 38,8 millió koronát, csatornázásra, pedig ennek alig több mint a felét, 21,6 millió koronát költött. Ez az arányszám egy laikus számára már eldöntené a kérdést, létezett-e századunk első évtizedében Budapesten nyitott közmű-olló, de Pirovits, mint jó mérnök tovább ment elemzésében. A rendelkezésére álló adatok alapján kimutatta, hogy a vízművek magas építési költségében azok az építmények is szerepelnek, amelyek az első ideiglenes vízmű részei voltak, s amelyek már üzemen kívüliek lévén, nem számíthatók be a fővárosi vízellátási rendszer kiépítési költségeibe, miközben a csatornázási műtárgyak mindegyike a vizsgálat idején is maradéktalanul működött. Konklúziója mindenesetre eléggé lesújtó volt. Tekintettel arra, hogy akkoriban a városi csatornaművek kiépítése drágább volt, mint a vízművek létrehozása, megállapította: "Budapest csatornaművé és vízműve között tehát a szükséges és elengedhetetlen összhang nincs meg. Lehetetlen nem látnunk a vízműben az édes, a csatornaműben, pedig a mostohagyermek sorsát. A legközelebbi 10 esztendőnek alig van fontosabb feladata, mint a most vitatott összhangnak megvalósítása." 35 Pirovits Aladár, a budapesti víziközművek szakembere
