Bertók László - Bulkai Pál - Fejér László - Koltay József: Az ivóvíz honfoglalása. A közműves ivóvízellátás fejlődése Magyarországon a római kortól napjainkig. (MAVÍZ, Budapest, 2006)
Fejér László, dr. Filotás Ildikó, dr. Juhász József, dr. Öllős Géza: Vízellátás kezdetei Magyarországon - IV. A középkori közkutakról a vezetékes vízművekig - fejezetek a magyarországi vízellátás 18-19. századi történetéből
A középkori közkutakról a vezetékes vízművekig. tővé tette a vízjogi törvény azon része, amely kultúrmérnöki hivatalok kötelezettségévé tette a hazai települések vízellátásával (csatornázásával) kapcsolatos tevékenység műszaki felügyeletét. A kultürmérnökség ilyen irányú tevékenysége az ország ivóvízellátására nézve kedvező fordulat volt, de mindez azt is jelentette, hogy a kultúrmérnöki szolgálat tagjainak ez irányú képzését magasabb szinten kellett ellátni. Kezdetben a mérnökök nagyobb számban utaztak külföldi tanulmányutakra, de az igazi megoldást a műegyetemi oktatás fejlesztése jelentette. Az önálló vízellátás-csatornázás című tantárgy igazi kezdete Forbáth Imre magántanár nevéhez fűződik (1906.). Sok éven keresztül adta elő a Városok vízzel való ellátása és a Városok csatornázása c. tárgyakat.13 Forbáth Imre tervezői munkásságát a rendkívül körültekintő, az üzemelési problémák sokféleségét figyelembe vevő, a hidraulika és hidrológia törvényszerűségeit kiinduló alapként kezelő koncepcionális gondolkodás jellemezte. Az 1940-es évektől a Vízépítéstan II. tanszék foglalkozott a vízellátás-csatornázás ismeretek oktatásával, olyan kiváló elődök munkáját folytatva, mint Kovács Sebestény Aladár, Weissmahr József, vagy Rohringer Sándor14 professzorok. Mindezek mellett a szakterület nem külön tantárgyként, hanem a vízépítés egyik sajátos válfajaként szerepelt az oktatási anyagban, annak ellenére, hogy volt olyan törekvés, amely a vízellátás-csatornázás tárgy oktatását külön műegyetemi tanszéken látta volna biztosíthatónak.15 Az e téren bekövetkező változást jelenthette volna az ország vízellátási elmaradottságának csökkentésére irányuló kormányzati szándék, de a második világháború kitörése - mint annyi más fontos kérdést - ezt is levette a napirendről. Jellemzőmódon a kérdés súlyának megfelelő oktatására közel két évtizedet kellett várni, amint arról a későbbiekben még szó lesz. A főváros vízellátásának előzményei Buda városának vízmüveiről már a korábbiakban szó volt. A lakosság viszonylag (legalábbis Pesthez képest) lassú gyarapodása sokáig nem késztette a város vezetőit a vízellátás radikális fejlesztésére. 1780-ban Buda és Óbuda lakói nem számláltak többet 22 ezer főnél, s közel 70 esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ez a lélekszám megduplázódjék (1851-ben 50 ezer lakos volt). A múlt század közepén a gondok is jelentkezni kezdtek. Nemcsak az ellátandó lakosok száma borzolta fel a felelősök kedélyét, hanem az a tény is, hogy a meglévő vízforrások hozama az idők múlásával csökkent, ráadásul az elavult elosztóhálózatban a mind nagyobb lerakódás csökkentette az átfolyási keresztmetszetet, s ennek következtében a kiszolgáltatható víz mennyiségét. Első megoldásként a vízhozam növelésére a Duna vize jöhetett szóba, ezt viszont már akkor is csak szűrt állapotban gondolták betáplálni a vezetékekbe. 1855-ben a város vezetői elhatározták a budai vízmű teljes átalakítását. Az új megoldás értelmében két gőzszivattyúval a Duna vizét egy kavics-homok szűrőre vezették, majd a szűrt vizet juttatták a vezetékbe. Az egy év alatt elkészült beruházás hibái azonban elég korán kiütköztek. A lakoson- kénti 1 akó (kb. 55 liter) fogyasztást figyelembe véve tervezett vízmű tényleges teljesítőképessége alatta maradt az igényeknek, mert a rossz állapotú csőhálózaton jelentős volt az elszivárgás. A víz minőségével is problémák voltak. Gyakran zavaros, iszapos s esetenként büdös volt a szolgáltatott víz, ami miatt a lakosság az építtetőket és a város vezetőit okolta: "Gondoskodni kellene arról, hogy ettől az irtózta- tó meszes, salétromos, kénköves és vas ízű pokolbeli italtól, ami kivált gyermekeknél annyira előmozdítja a görvélykórt, valami módon megmeneküljön Magyarország fővárosa." (Vasárnapi Újság, 1854 okt. 1.) Míg Buda és Óbuda vízmüvei a közigényeket a korábban említett igencsak mérsékelt színvonalon próbálták kielégíteni, addig a dinamikusan fejlődő Pest az 1860-as évek második felében jelentős előrehaladást mutatott lakosainak vízellátásában. Nem is lehetett ez másképpen, mivel a város lakóinak száma már 1851-ben jelentősen meghaladta a százezret, 1870-re, pedig túllépett a kétszázezren. Ráadásul a rohamos növekedés elsősorban a szegényebb lakosság körére volt jellemző, akik zömmel a külvárosokba, vagy pedig a belváros egyre magasabbra épülő bérházaikba szorultak. Ez a tömeg már nem engedhette meg magának - mint azt a régi Pest módosabb lakói - hogy a háztartási vizet a Dunáról, az ivóvizet pedig az Orczy-kútról hozassa magának. Jellemző a helyzetre, hogy azok a tehetősebb polgárok, akiknek módjuk volt cselédet fogadni háztartásukba, azok is várva-várták a vízvezeték megépítését, hiszen a víz be- és felhordása a lakásokba igen megdrágította a cselédek munkabérét. Addig azonban, ameddig nem épült közvezeték a vízhordó "vállalkozók" uralták a várost. A vízhordók nehéz élete többször ihlette meg a pesti hírlapok tárcaíróit, akik színes képekben örökítették meg romantikus hőseiket, így mi is Rohringer Sándor professzor 33
