Bertók László - Bulkai Pál - Fejér László - Koltay József: Az ivóvíz honfoglalása. A közműves ivóvízellátás fejlődése Magyarországon a római kortól napjainkig. (MAVÍZ, Budapest, 2006)
Fejér László, dr. Filotás Ildikó, dr. Juhász József, dr. Öllős Géza: Vízellátás kezdetei Magyarországon - IV. A középkori közkutakról a vezetékes vízművekig - fejezetek a magyarországi vízellátás 18-19. századi történetéből
A középkori közkutakról a vezetékes vízművekig rosnak hét víztárolója és mintegy kétszáz kútja van. A városok többségének központjában található ősi kutak általában középkori, vagy török-kori eredetre nyúlnak vissza. Az ország török uralom alóli megszabadulását követő, zömmel békés 18. század alatt a települések urai folyamatosan rendbe hozták a városi kutakat, gondoskodtak fenntartásukról is. Ahogy növekedett a lakosság, s koncentrálódott a városok központjában, egyre inkább gond lett nem csak a tiszta ivóvíz, hanem a tűzoltásra alkalmas víz előteremtésére is. Székesfehérvár elöljárósága 1762-ben kelt tűzrendészet! határozatában rögzítette a tűzoltószerek beszerzésének és elosztásának rendjét. A határozat kiemelte, hogy tűz esetén az első vízhordókat jutalmazni kell. Aki először hozza a vizet két dukátot, a második két forintot kap. A nagyobb helyőrséggel rendelkező városok esetében külön gondot kellett fordítani a katonaság vízszükségleteinek kielégítésére is. Ugyancsak Székesfehérvárról, 1763-ból származik az adat, mely szerint Rácz Mihály vízhordó, mivel akkortájt a szokásosnál több katona állomásozott a városban, rendes fizetségén felül négy mérő búzát, két boglya szénát és még ráadásul 5 forintot is kapott nehéz munkájáért. Amikor 1744-ben a város lakosságának gyarapodása újabb gondokat okozott a városi elöljárók elhatározták, hogy a Gaja-patak vizét is ivóvízként fogják használni. Ennek megfelelően a városi tanács megtiltotta a vargák, szíjgyártók és az egész "bőrős" társaság számára, hogy a patak vizét ipari célokra továbbra is igénybe vegyék, s új mosóhelyet jelölt ki számukra. Székesfehérvár városa azonban nem csak a vízellátásáról, hanem a szennyvizek levezetéséről is gondoskodtak. Az 1709-1713-ban dúló pestisjárványnak is szerepe lehetett abban, hogy 1710-ben az egyes kerületek megbízottjai, az ún. fertálymesterek feladatul kapták, hogy házról-házra járva kihirdessék: mindenki tartsa tisztán házát és utcáját, semmi szennyet ne öntsenek ki. Később elrendelték, hogy mindenki köteles háza mögött szennyvízlevezető árkot ásni és azt tisztán tartani. A lakosság árkait azután a város összegyűjtő csatornájával kötötte egybe, amelynek fenntartása már városi kötelezettség volt. Valószínű azonban, hogy a városi vezetés nem tudott saját köztisztasági határozatainak maradéktalanul érvényt szerezni, mert később, 1765-ben, a korábbi évtizedekben hozott rendelkezéseket újabb határozattal kellett kötelezővé tenni. A szennyvízcsatorna tisztogatási feladatát gyakran közmunkaként végeztették el azokkal a polgárokkal, akik adótartozásukat nem teljesítették. Pécs történeti vízmüvei Más magyarországi városok 18. századi kútjairól és vízvezetékeiről is vannak kutatási anyagok. A város fekvése, valamint a környező dombok, hegyek vízzel teli kőzetei következtében számos forrás állt a mindenkori kutak, kisebb vízvezetékek építőinek rendelkezésére. Az ásott kutak vize ivásra, főzésre kevésbé volt alkalmas, ezért már a középkorban is a hegyoldalakban fakadó források vizét vezették a városi kutakba. A török időkben épített vízvezetékek darabjai számos esetben kerültek a városi földmunkák során napvilágra, de a szórványosan, szakaszokban feltárt leletek nem illeszkednek egységes vízellátó rendszerbe. A török-kor végeztével a különböző okok miatt bekövetkezett vízhiány miatt a megmaradt magán kutakat nem, csak a közkutakat engedték a város vezetői üzemeltetni. Az egyháztól jobbágyi függőségben lévő Pécs mindaddig, míg szabadságát meg nem váltotta, nagy anyagi terhei miatt nem volt képes vízvezetékeit felújítani. Változás csak a 18. század utolsó évtizedeiben következett be, amikor immár szabad királyi városként láthatott hozzá közműveinek rekonstrukciójához. A városi víztartályokból a magán-kutakba vezetett vízért a háztulajdonosoknak évente fizetniük kellett. A fizetség alól az egyházi intézmények általában mentességet kaptak, bár vízkérdésben sokat pereskedett egymással a város és a papnevelde, no meg időnként a káptalan is. A város kútjainak üzemeltetésével kapcsolatban is érdekes adatokat tudhatunk meg Nagy Lajos és Fetter Antal munkájából. A város alkalmazásában álló kútmester ellenőrizte a kutakat és a vízvezetékeket, szabályozta azok vízellátását. Feladata volt még, hogy ellenőrizze a vezetékek javítását, s ha a város úgy kívánta, külön díjazás mellett maga is részt vett a vízvezetéki munkákban. A munkájához szükséges fel- szerelési tárgyak a város tulajdonát képezték. A magán-kutakba jutó vízmennyiséget is ő határozta meg. Vízhiány esetén a közkutak élveztek elsőbbséget. Ilyenkor a város egyik legtámadottabb embere lett. Még a múlt század második felében is gyakran vádolták megvesztegethetőséggel a kút- mestert, mondván, jó pénzért annak juttat vizet, aki lefizeti. Az első (1709.) iratokban is név szerint emlegetett pécsi kútmester - bizonyos Mica - évi fizetése 50 forint volt, miközben a város bírája egy évre 100 forintot kapott. A 18. században a kútmesteri állást általában ácsmesterekkel töltötték be, hiszen a legtöbb vízvezeték szurkozott facsövekből állott. A tisztség nem ritkán mesterről segédre, apáról fiúra szállott. Térképeket nem nagyon készítettek a meglévő vezetékekről, ezért a hagyományokat jól ismerő kútmester nélkülözhetetlen volt a vízellátás terén. Amikor a kútmesteri állást 1863-ban megszüntették, a város közigazgatási szakemberei jó darabig nem tudtak vízvezeték bővítési ügyekben állást foglalni. A 19. század első felében érlelődött az egyre növekvő népességű városban a vízvezetékek rendszerének bővítése, majd amikor már ez is kevésnek bizonyult, egy egységes vízvezeték-hálózat kialakítása. Miután a legtöbb város, hasonló fejlődési szakaszon esett át, - közöttük legfeljebb időbeli eltérés lehetséges. 26
