Bertók László - Bulkai Pál - Fejér László - Koltay József: Az ivóvíz honfoglalása. A közműves ivóvízellátás fejlődése Magyarországon a római kortól napjainkig. (MAVÍZ, Budapest, 2006)
Bulkai Pál, dr. Bukta Endre, dr. Dóka Klára, dr. Filotás Ildikó, Karácsonyi Sándor, dr. Koltay József, Kömyei László, Perecsi Ferenc, Péter Gábor, dr. Schiefner Kálmán: Vízellátás fejlődése a második világháborút követően - XXI. Falvak vízellátása
Vízellátás fejlődése a második világháborút követően tó minőségű vizét használta a lakosság. Az első közüzeminek minősíthető vízvezeték 1860 körül Hegyeshalomban épült. 1900-ig még a következő községekben épült vízvezeték: Lőrincin, Magyarcsanádon, Sárváron és Tiszakécskén. Az első világháború előtt és az azt követő években a falusi vízvezeték általában valamely gazdaság, ipari üzem (malom, szeszfőzde, stb.) ellátására épültek és a lakosságnak csak szűk körét látták el. A 20. század elején, majd a két világháború közötti években a Budapest körüli településeken, a Balaton egyes üdülő falvaiban, más üdülőhelyeken (pl. Párád) és a bányákhoz kapcsolódó lakótelepeken, a dorogi, tatabányai, salgótarjáni és borsodi szénmedencében épültek vízművek. 1936-ban az ország 3383 községéből központi vízvezetékkel (vízművel) mindössze 23 település rendelkezett. 1945-ben a falusi vízvezeték hálózat hossza nem érte el a 800 kilométert, az ellátottak száma alig haladta meg a 100 ezer főt. Ezek nagyobb hányadát az alacsony nyomású körzeti vízvezetékek látták el. A falusi lakosság vízvezetékes ellátása érdekében számottevő munkálatok 1950-ben kezdődtek, 1958-ig döntően állami beruházásokból. Az Országos Vízgazdálkodási Hivatal (OVH) megalakulása után (1948.) közvetlenül irányította a községi közkutak (törpevízművek) építését, melyet 1948-1951-ben a községek által befizetett érdekeltségi hozzájárulások is támogattak. 1950-1962. évek között a falusi vízellátás megjavítására 690 millió Ft-ot fordítottak. Ennek 53%-a állami (tanácsi) beruházásból, 47%-a pedig helyi erőforrásból (érdekeltségi hozzájárulás, tanácsi községfejlesztési alap, társulatok) származott. A falusi vízvezeték-hálózat hossza a 12 év munkájával 959 km-ről 3635 km-re, azaz közel négyszeresére növekedett, és ezzel több mint 400.000 új falusi lakos ellátását biztosította. 1958-tól a falusi ivóvízellátás egyes területeken már megyei tervek alapján szervezetten fejlődött. Az 1953-ban megalakított Országos Vízügyi Főigazgatóság megyei ivóvízellátási ankétok rendezésével, propaganda kiadványok terjesztésével hívta fel az illetékes tanácsi szervek figyelmét a kérdés mielőbbi megoldásának szükségességére. Ilyen ankétok után indult meg az országban először Bács- Kiskun megyében a községfejlesztési alapok e célra történő összpontosítása útján, egy évvel később pedig Tolna megyében ivóvíztársulatok szervezésével a törpevízművek nagyobb arányú építése. A községi vízművek építése 1962-től országos mozgalommá terebélyesedett. Ez nem tekinthető véletlennek, vagy pártállami erőltetésnek, hiszen a lakosság fokozottan érdekelt volt a szolgáltatással biztosított, jó minőségű ivóvíz tekintetében.151 Ugyanakkor a falvak központi vízellátásának kiépítése állami érdek is volt, mert az igény kielégítése így gazdaságosabban, a felszín alatti vízkészletek fokozott kímélésével, a higiéniai követelmények betartása mellett volt megoldható. Mindehhez hozzájárult az is, hogy a magyar falvak villamosításának kiterjesztésével megteremtődött a gépi úton üzemben tartott törpevízművek energiabázisa. A dolog gazdasági oldalát tekintve a községfejlesztési alapok e célra történő összpontosításával jelentős helyi anyagi források jelentkeztek, amelyek szintén elősegítették a vízművesítést. Mindezt tovább erősítette a vízgazdálkodási társulatok alakulásáról szóló törvényerejű rendelet, amely 1958-től lehetővé tette az érdekelt lakosság áldozat- vállalásának szervezett kereteit. Ami a kiépített művek további sorsát illette, az OVH kezdeményezésére minden megyében megalakultak a megyei üzemi víz- és csatornamű vállalatok, ezzel biztosíthatók lettek a szakszerű, a higiéniai és gazdaságossági elveket érvényesítő üzemvitel feltételei. Ha a fenti tényeket egymás mellé tesszük, nyugodtan állíthatjuk, hogy a magyar falvak vízművesítési programja jól szervezett, hosszú távra szóló sikertörténete lett a hazai vízgazdálkodásnak. A víziközmű társulatok szerepe a falusi vízellátás fejlesztésében A községi közműves vízellátás fejlődését a helyi, lakossági erőforrásoknak a vízügyi feladatok megoldására való mozgósítását a víziközmű társulatok szervezésének megindulása tette lehetővé. Erre a vízgazdálkodási társulatokról szóló 1957. évi 48. sz. törvényerejű rendelet adott lehetőséget, amely az Országos Vízügyi Főigazgatóság akkori vezetőjének, Dégen Imrének kezdeményezésére született. A rendelet szerint a vízgazdálkodási társulatok a helyi vízgazdálkodási feladatok megvalósításában érdekeltek önkéntes akaratával létrejött demokratikus keretek között működő olyan szervezetek, amelyek elsősorban a helyi vízügyi közfeladatok ellátásáról gondoskodnak. Megalakulásuk alapja az érdekeltségi viszony volt, amely a vállalt feladat megoldására a többségi elv (51 %) szerint működött.152 A víziközmű társulatok (beruházó szervezetek): feladataiktól függően a települések ivóvízellátását szolgáló vízművek, a szennyvízelvezetést és -tisztítást szolgáló csatornaművek, 1984. év óta a települések belterületét a vizek kártételeitől mentesítő művek megvalósításáról, illetve fejlesztéséről gondoskodnak. A vízmű-társulatok (ivóvíztársulatok) a kezdeti időszakban elsősorban a falusi lakosság közkifolyós vízellátásának biztosításra és azokban a községekben alakultak, ahol a vízbeszerzési viszonyok általában már ismeretesek voltak és a vízvezeték építését a település lakosainak száma, laksűrűsége, a hidrogeológiai adottságok, továbbá egyéb tényezők feltétlenül indokolták. Az 1965. évben alkotott társulati jogszabályok alapján: a 202
