Bendefy László: Szintezési munkálatok Magyarországon 1820–1920 (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1958)
7. Az egykori bécsi Katonai Földrajzi Intézet szabatos szintezésének kritikai ismertetése
Valószínűleg Pasquichnals. volt a gondolata, hogy az 1848-as szabadságharc alatt elpusztult gellérthegyi csillagda keleti tornya nemcsak a vízszintes értelmű koordináta-hálózat kezdőpontja volt [35—36] hanem műszeroszlopának felső lapja a magassági hálózat egyik fő alappontjául is szolgált. Egykorú magasságát a Vörös László-féle kőnyomatú térképről ismerjük : 432 láb, ti. a régi dunai vízmérce sempontja fölött, ami 136,547 méternek felel meg a régi budai vízmérce sempontja, illetőleg 233,181 méternek Adria felett. Ehhez még 0,42 métert kell hozzáadnunk, hogy a nadapi rendszerbe jussunk [37] . Ezek szerint a szóban forgó műszeroszlop felső lapjának magassága : 233,601 m. Ez a pillér valaha a csillagászati állomás keleti tornyának középpontjában állott. A keleti torony pedig azon a helyen volt, amelyet a mai Citadella legdélibb rondellája fog körül. Szabatos szintezéssel megállapítottuk a most körülírt helyen a térszín magasságát: kereken 226,0 m. A mai M. állami Csillagvizsgáló Intézet levéltárában őrzött eredeti tervrajzokról megállapíthattam, hogy az egykori csillagda keleti tornyában elhelyezett Reichenbach- féle nagy ismétlőkör oszlopának térszínfeletti magassága — bécsi mérték szerint — 4°—0'—0" volt, ami 7,586méternek felel meg. Ha ezt hozzáadjuk az általunk meghatározott 226,0 méteres térszíni magassághoz, 233,586 m-t nyerünk, ami kis híján egyezik a Vörös-féle térkép adatával. (A 15 rnm-es egyezés — természetesen — merőben véletlen dolog !) Nem tudjuk, milyen mértékben használták magassági alappontként a szóban forgó műszeroszlopot. Bizonyára csak tudományos jelentősége volt. De még így is érdemes magát a tényt számon tartanunk, mert ez az oszlop valóban eszményien megépített, sziklára alapozott magassági főpont volt. Ne feledjük : mindaz, amiről a főalappontok terén eddig szó volt, lényegileg egyéni kezdeményezés, hozzáértő lelkes szakemberek elgondolása, mert intézményesen csak 1864-ben az „Európai Fokmérés" első, sőt helyesebben csak 1867-ben, ugyanennek második konferenciáján vetődik fel a szintezési főalappontok gondolata. Már a második konferencián (Berlin, 1867) állást foglalnak amellett, hogy a szintezési főalappontoknak a következő három feltételnek kell megfelelniük : 1. időben változatlannak kell lenniük, azaz tartaniuk kell megállapított magasságukat; 2. központos helyzetűeknek kell lenniük ; végül 3. az egyes országok főalappontjai között szabatos szintezési hálózat kifejlesztését semmi sem akadályozhatja. Arra már az első néhány esztendőben (1864—1866) rájöttek, hogy a kö- zéptengerszintnek az egyes kikötőkben meghatározott értékei nem szolgáltatnak egyetlen szintfelületet, de az is nyilvánvalóvá vált, hogy a szárazföld- belseji pontokat pedig a kéregmozgások bolygatják. Lényegileg tehát ide vonatkozó mai ismeretanyagunk csírájában már megvolt, csak semmit sem tudtak kellő bizonyossággal, s nem ismertek kellő részletességgel. így jött létre az a határozat, hogy a Fokmérésben részvevő valamennyi állam létesítsen a saját államhatárain belül egy vagy több országos szintezési főalappontot, s azok közül tekintse egyiket vonatkoztatási főalappontnak [38] . Svájc a Genfi-öböl partján levő „Pierre du Nito n"-t jelentette ki legfőbb szintezési alappontnak, s magasságát Marseille-ből és Amszterdamból egyaránt levezette. Érdekes, hogy a Német Birodalom — bár megtehette volna — nem választott tengerparti kiindulópontot, hanem a birodalom szívében megalkotta a „Normal-Null"-nak nevezett főalappontot, s 418
