Bendefy László: Szintezési munkálatok Magyarországon 1820–1920 (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1958)
2. Szintezési munkálatok a Duna mentén
nevével) valószínűleg azért nincsenek megjelölve, mivel a hasonló füzetkékbe írt eredményeket minden bizonnyal maga a szintező még künn a helyszínen egy végleges Protocoll-ban egyesítette. Ilyet többet is ismerünk. Ugyanebben az iratanyagban őriztetnek. Érdemes lesz megjegyeznünk, hogy az észlelési jegyzőkönyvnek azért „Hand-Protocoll” a neve, mivel abban az időben a végleges magasságokat úgy nyerték, hogy egy alapul felvett magasságból kiindulva sorra kiszámították a kötőpontok magasságát, s ily módon jutottak végül a szakaszvégpont, vagyis a maradandó alappont magasságához. A kötőpontok és az alappontok magassága között csak annyi megkülönböztetést tettek, hogy mindegyik pontféleség magasságának külön oszlopa volt. A hátra és előre tett leolvasások összegét szakaszonként nem képezték. Ezzel az ellenőrzési számítási lehetőséggel nem éltek. A központban szorgalmasan folyt a mérési jegyzőkönyvek felülvizsgálása. Ahol némi hiba mutatkozott, a szintezést megismételtették. így pl. 1834-ben az Ásvány, Medve és Vének közötti vonalakat teljesen újra szinteztették. Az új szintezést Berger L. és Ketse F. mérnökökkel végeztették el [21], A szintezés nem ment mindenütt a legsimábban. A napszámbérek körül több helyütt éles vitára került sor. A bérek nagyságát ui. a vármegye közgyűlése állapította meg. így pl. Bács megye 1834-ben a kézinapszámot — élelmezés nélkül — 30 krajcárban szabta meg. „Földmérő Ketskés Károly úr” azonban csak 12 krt akart fizetni, és gorombán támadt reá Zálcó István szolgabíróra, amikor az a pór nép érdekében szót emelt. A megye azonnal feljelentette Ketskést felettes hatóságánál [22], Ebben az esztendőben egy Kraft-féle szintezőműszert szereztek be a hozzátartozó 2 léccel [23]. Ebből látjuk, hogy változatlanul megtartották a már Huszár által is alkalmazott kétléces szintezési módszert, s ezzel korszerűségben messze megelőzték a félszázaddal későbbi bécsi katonai szintezést. Az utóbbi alkalommal ui. a katonai mérnökök műszerenként csak egy lécet használtak. Jellemző az is, amit a segédszemélyzetre vonatkozóan találtunk. Két idevágó esetet említünk meg. Turkovics Lajos inzsellér a felső Duna-szakaszon szintez. írástudó állandó napszámosa megbetegedett, és egyik korcsmárosnál hátra kellett hagynia. Jelenti, hogy a betegség tartamára is kénytelen fizetni neki valamit, természetesen a fizetésénél kevesebbet, hogy egyáltalában meg tudjon élni, magát gyógyíttatni, hogy — ha majd egészsége újhói helyre- állott — ismét munkába álljon [24], 1835 augusztusi jelentésében Hieronymi Mohácsról ezeket írja a főigazgatóságnak : Fontosnak tártja, hogy a szintezésnél általában írástudó embereket alkalmazzanak, még segédmunkásoknak is. Emellett állandó segéderőkre van szükség, mert ha azok egyszer beletanultak a munkába, s megszokták ezt az örökké vándorló életmódot, ez a munkaeredmény mennyiségén és minőségén meglátszik majd. Nem mindenki szereti ezt az életet, írja, és azt, hogy örökké útszéli csárdák konyháján legyen kénytelen étkezni. A jelentés egyik mellékletében említi pl., hogy Ketse Ferenc inzsellér segédmunkásai egytől egyig budaiak [25]. 158
