Bendefy László: Szintezési munkálatok Magyarországon 1820–1920 (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1958)
1. A szabatos szintezési munka kezdete hazánkban. A Körös-vidék szintezése
rr. M - ~ ; kálva 453'—8"—7 3/4'", azaz 143,412 m) volt. E magyarázat nélkül nem látná be az ember, miért lejtméretezték az Ágota és a Tisza közötti vonal- szakaszt a Kunságon keresztül.” ,,A lejtmérést... a Rendelkezés (Mérnöki utasítás) 5. pontja értelmében mindenütt, ahol csak lehetséges volt, a víztükör (közelében), éspedig 100 ölről 100 ölre haladva folytatták. Ez a munkát mindenesetre nagyon megkönnyítette, mert a Tisza vizének legkisebb esése minden műszerállásnál (Station) ellenőrzés gyanánt szolgált, és biztos volt, hogy a kétszeri lejtméres alkalmazásának kényszere nélkül sem követnek el még egy valamelyest durva hibát sem.” „Csakhogy a partmagasságokat ily módon nem lehetett mindig (az utasításhoz híven) a víztükörrel egyidejűén mérni, mert a víztükör gyakran, sőt legtöbbször olyan alacsony volt, hogy a partok 2—3 öllel és még többel is föléje emelkedtek. Következésképpen a parton felállított műszerrel nem lehetett egyszerre mindkettőt lejtőzni, mert ebben az esetben egy merev (bár nem nehéz) 3—4 öl hosszú lécet kellett volna függőlegesen tartani, ami gyakorlatilag lehetetlenség. Tehát a műszert majdnem minden műszerállásnál kétszer kellett felállítani: egyszer a víztükör közelében (hogy a víz esését szabatosan meghatározhassák), majd másodszor a parton, amikor is a partok magasságát határozták meg. Ezt rögtön, a víztükör mellett vezetett és az egész művelet gerincét szolgáltató lejtméréshez kapcsolták, illetőleg arra vonatkoztatták. Ott, ahol erre lehetőség kínálkozott, eléggé gyakran, nem egészen a part koronájára állították fel a műszert, hanem úgy, hogy az irányvonal (radius visua- lis) csak valamivel haladjon a partok fölött.” „Ezek az eljárások — úgy látszik — biztosítják azt az előnyt, hogy ha a hosszú, összetett lécek hajlékonyságából kifolyóan* a partmagasságok tekintetében hiba származnék is, ez nem terjedne át a víztükör lejtezésére, tehát az egész munkálat fő eredményére. Továbbá biztosítják azt is, hogy nem kell először lejtőzni a víztükröt két fixpont között, majd újra, külön a két partmagasság között; ennek következtében nincsen szükség arra, hogy mindkét lejtmérés eredményét kétszer redukálják, nem is szólván arról, hogy a kétféle lejtmérós eredményei egymáshoz való vonatkoztatásának (a vízszintre való redukálásának) a vízszint megváltozásakor — hasonlóképpen — nagyon különbözően kell sikerülniük.” „Minden lejtmérés alkalmával az észlelt magasságokat határozott és állandó kapcsolatba kellett hozni a vízszínmagasságokkal. E kapcsolat alapjául az 1820. évi legalacsonyabb vízállást írták elő, s ennek magasságát Buránál 475'—5"—6”' értékkel [150, 283 m] adták meg. Erre a vízállásra redukálták a vízszintet és a többi magasságot, mind a mederfenék, mind a partkorona magasságait végig a Tisza egész hosszában. Végül a Hortobágy (folyó) lejt- mérését is erre a tiszai vízállásra vezették vissza. Ezért nevezi a Lejtmérési pont jegyzék ezt a vízállást redukált, legalacsonyabb vízállásnak, vagy röviden : legalacsonyabb víznek.” „Azokban az években, amikor a szóban forgó lejtőzés folyamatban volt, a Tisza vízszíne jelentős mértékben ez alatt a redukált vízállás alatt volt; éspedig 1823. október 17-én még 4'—11"—8"'-lal [1,572 m] alacsonyabban állt (lásd Pont jegyzék, 694.), de ennél nem is volt soha alacsonyabb. 1823/24- ben voltak olyan helyek a Tiszán, ahol a legnagyobb mélység sem haladta * Lásd a Huszár-féle utasítás 17. §-át. A szintezőlécek valóban olyan vékonyak voltak, hogy az elhajlás veszélye mindenkor fennállhatott. 9* 131
