Bendefy László: Szintezési munkálatok Magyarországon 1820–1920 (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1958)
1. A szabatos szintezési munka kezdete hazánkban. A Körös-vidék szintezése
ország erózióbázisára vonatkozzék a felvétel. A Duna egész Magyarország vizeit magába fogadó főfolyó. Az a pontja, ahol már minden vizet felvett, Belgrád tájékán van. Tehát kiinduló alapszintül a belgrádi legkisebb vízállást lehetne elfogadni. Ennek megfelelően a Tisza eséséből és a Szeged és Belgrád közötti távolságból következik, hogy a Tisza legkisebb vízállása Szegeden kb. 50 lábnyira lehet a belgrádi kiindulószint fölött. Ezért a Körösszintezés alapjául a legkisebb tiszai vízállás szintjét 50 lábnyinak kell feltételezni, és ebből az értékből kell kiindulni. Ezt a rendszert később ki lehet terjeszteni a Tiszára, a Dunára és ezek valamennyi mellékfolyójára, és így idővel meg lehet majd szerkeszteni az ország egységes vízrajzi térképét. 21. §. Jelenleg ismeretlen, írja, hogyan lehet tüzetesen meggyőződni valamely szintezés jóságáról. Az eddigiekben az volt a szokás, hogy második szintezést is hajtottak végre. Ha a kettő eredménye nem egyezett, egy harmadikat is, és a három közül a két jobban egybevágó eredmény középértékét fogadták el, és a közepeit értékből állították elő a vonal alappontjainak érték- sorozatát. Pedig a kétszeri, háromszori szintezés által még nem bizonyos, hogy jobb eredményekhez jutunk, írja Huszár. A két, egymáshoz közelebb álló eredmény ugyan megbízhatóbb, könnyebben összehangolható, de esetünkben mégsem mondható tökéletesnek, mert a különbségeket — a szintezési vonalon belül — számszerűleg elosztjuk, a valóságban pedig talán csak egy-két műszerállásban keletkeztek. Olyan szintezőműszereket és felszerelést kell alkalmaznunk, valamint olyan szintezési módszert kell választanunk, amely majdnem lehetetlenné teszi a hibát, de ha hibázunk is, az azonnal észrevehető és helyesbíthető legyen. Munka közben „csalhatatlanul bizonyosnak” kell lennünk dolgunkban. 22. §. Ebben a bekezdésben Huszár a szintezés műveletének elvi problémáját ismerteti. Kétféle lehetőséget különböztet meg. Az egyik esetben a műszerrel felüliünk az A ponton, a szintezőléccel a B ponton, és egyetlen irány zással határozzuk meg A és B magasságkülönbségét. Ebben az esetben — természetesen — meg kell határoznunk A ponton a h műszermagasságot, hogy levonhassuk a B ponton tett lécleolvasásból. Ügyelnünk kell emellett arra is, hogy az (lB—h) értéket megjavítsuk az {AB) távolságra eső refrakció- hiba, valamint a gömbi elhajlás miatt szükséges javítással. A meghatározás másik módja, amikor a műszerrel az (AB) távolság felezőpontjában (C) állunk fel. A műszert úgy állítsuk fel, hogy a libella buborékja pontosan középütt legyen. Ha jól utánagondolunk, írja Huszár, be kell látnunk, hogy abban az esetben, ha (AC) = (BC)-ve 1, mérési eredményünkből mind a refrakcióhiba, mind a mérési hiba kiesik. A mérési művelet abból áll, hogy először hátrafelé A-ra, majd előre, B-re irányzunk, mind a két lécen leolvasást teszink, majd képezzük az (Ia—Ib) értéket. Ez a keresett magasságkülönbség, amely még akkor is hibátlan érték lesz, ha a távcső nem volt szigorúan párhuzamos a libella tengelyével, csupán arra kell szigorúan ügyelnünk, hogy a műszerrel valóban á két szintezett pont között középütt álljunk fel. Az utóbbi eljárástj kétszerte gyorsabbnak mondja az előbbinél, és nem győz eléggé figyelmeztetni arra, milyen fontos, hogy a buborék középütt legyen. Figyelmeztet arra is, hogy a libellacső hengeres csiszoltsága miatt, ha a buborék nem áll pontosan középütt, szimmetrikus alakját is elveszíti, mivel 116
