Bendefy László – V. Nagy Imre: A Balaton évszázados partvonalváltozásai (Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1969)
II. A Balaton alaktani vizsgálata
azonban a külső beavatkozás kapcsán létrejött mesterséges felduzzasztás hatására a jelleggörbék alakja megváltozik, és ez a változás egy átmeneti szakasz után meredek íveléssel az előbbivel ellenkező tendenciával folytatódik. Nyilvánvaló tehát, hogy a Balaton természetes hidrológiai egyensúlyi állapotának a 106—107 m A. f. körüli vízállás felel meg, amely 1—2 m-rel különbözik a jelenlegi mesterségesen tartott 105 m A. f. körüli vízállásoktól. Az irodalmi adatokból, az egykori műszaki leírásokból tudjuk, hogy ennek a tartós vízszintnek meghatározása korántsem alapult valamely morfológiai, hidrológiai elemzésen, hanem inkább műszaki érzék alapján jelölték ki. Kétségtelen viszont, hogy az egyensúlyi vízszíntől való eltérés (amint a III. fejezetben részletesebben bemutatjuk) egyik oka volt a tómeder feliszapolódá- sában az utóbbi időben tapasztalt fel- gyorsulásnak és végső soron bizonyos mértékben lerövidítette a Balaton egyébként várható élettartamát. Félreértések elkerülése végett nem kívánjuk ezzel azt javasolni, hogy a Balaton vízállását napjainkban az egyensúlyi vízszintre kell visszaállítani (ez annál is inkább helytelen lenne, mert a szabályozás óta az új egyensúlyi helyzet már némileg kialakult), azonban a Balaton rendezésére készülő műszaki terveink során (bizonyos előfeltételek biztosításával) már indokolt lenne a fenti egyensúlyi vízállás felé törekedni. B) A TÓFELÜLET ALAKTANI PARAMÉTEREINEK MEGHATÁROZÁSA Számításaink során a következő alaktani jellemzőket használtuk fel: 1. a tó fő- vagy nagytengelyén a két legtávolabbi pont összekötő egyenesét értettük, amely elvileg — kanyargós partok esetén — többször is metszheti a víztükör szélét; 2. a tó mellék- vagy kistengelyének, a nagytengellyel párhuzamos érintők érintéspontjainak összekötő vonalát nevezzük ; 3. mivel a nagytengely hossza nem teljesen kielégítő jellemzője a tó hosz- szának, ezért az utóbbit a nagytengelyre merőleges metszések felezőpontjaihoz jól simuló, legrövidebb vonalként adtuk meg; 4. meghatároztuk még közvetlen mérések alapján a partvonal teljes hosszúságát is, a mindenkori vízállásnak megfelelő vízszín-partél metszésvonalát véve alapul. 5. A tó öbleinek fejlettségi viszonyait a 2.1 b ábra szerinti bontásban vizsgáltuk. A felsorolt jellemzők változásait grafikus formában, az idő, ill. vízállás függvényében ábrázoltuk. A kis- és nagytengely hosszának változását az idő függvényében a 2.4 ábrán tüntettük fel. A természetes hidrológiai egyensúlynak (106 m A. f. körül) megfelelő, ill. annál nagyobb vízállások esetén a kistengely Szigliget—Somogyszentpál vonalában helyezkedett el, majd a jelenlegi 105 m A. f. körüli változásoknál az I. medencébe, azaz Siófok fölé helyeződött át. A nagytengely hossza szintén a fenti vízállás fölött növekedett meg lényeges mértékben, főleg azért, mert a Kis-Bala- ton, Zalaberek—Zalabér vonaláig tört előre. Az előbbiekhez hasonlóan itt is igen szemléletes képet mutat az a grafikon, amely a kis- és nagytengely változását ábrázolja a vízállás függvényében (2.5 ábra). A nagytengely görbéjén ismét a 106 m A. f. körüli vízállásoknál találjuk az inflexiós pontot, és a lapos átmeneti szakasz, ill. megnyúlás, a természetes tóállapottól való nagymértékű mesterséges eltérésre utal. A kistengely grafikonja alapján ilyen értelmű következtetéseket levonni nem lehet; itt az előbbiekben már említett helyszínrajzi eltolódás miatt speciális, a Balaton egészére nem általánosítható domborzati hatások érvényesülnek. Az 1:25 000 részletes térképek adatai alapján meghatároztuk a tó és a partvonal hosszait is, majd az adatokat az idő függvényében ábrázoltuk (2.6 ábra). Ezek a tényezők lényegében a vízállásoknak megfelelő szabályszerű változásokat mutatják, azonban a következő fejezetben tárgyalt partelmosódás szem156 A BALATON VIZSGÁLT ÖBLÖZETEINEK ÁTTEKINTŐ VÁZLATA 1. Szigliget-Tapolca-i öböl 2 Vörösberény-Fűzfő-i öböl 3. Sió-berek 4. Balatonnagyberek 5. Kisbalaton-Zalaberek 2.1b ábra
