Bendefy László – V. Nagy Imre: A Balaton évszázados partvonalváltozásai (Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1969)

I. A Balaton partviszonyai a történelem előtti időkben, a rómaiak, majd a népvándorlás korában

A szentgyörgy-hegyi bazaltoszlopok leírása következik; majd a szigligeti romokról, a faluról és az ottani szép kilátásról ír. „A Badacsony oldalában rengeteg gyümölcsfa van. Egyik kitü'nőbb ter­mést ad, mint a másik.” Badacsony geológiai leírását részletesen és ma is helytálló módon adja. Megmászta a Badacsonyt, és olyan tufára talált, amely szerinte tökéletesen azonosnak mond­ható a Hecla lábánál előforduló tufával. ,,A tó zalai partja építő és egyéb értékes kövekben gazdagabb, mint a somogyi part.” „Felkapaszkodtunk mi is a Badacsony hegyre; azon a helyen, ahol a költő­fejedelem: Kisfaludy szőlője és prés­háza van. Pompás kilátás nyílt a somogyi partokra, de nem láttunk mást csak ingoványt és helyenként szénakazlakat.” Hajóra szállva a Fonyódi hegy lábá­hoz igyekeztek, de nem láttak, nem tapasztaltak semmit, ami számukra új­donság lett volna. „Éppen a tó közepén voltunk — foly­tatódik a leírás —. Tőlünk jobbra a Fonyódi hegy, balra a Badacsony, és ennek lábánál Tomaj. A falu közelében levő romokból ítélve egykor sokkal nagyobb településnek kellett itt lennie. Előttünk a harmadik medence; mö­götte a tihanyi félsziget sötétlik, dél­nyugat felől pedig már kék köd borítot­ta be a Keszthelyi öblöt. A harmadik öböl keskenyebb, mint az előző kettő, és partjai sem annyira tagoltak. A partokat fák, vagy szőlők szegélyezik. Tihanyhoz közeledve feltűnik a sötét partok között a „Vaskapunak” nevezett szoros. Egyébként Tihany igen kellemes hely. A bencés kolostor tövében a falu. Szőlők, erdők, szántók és rétek veszik körül. Érthetetlen, hogyan lehetséges, hogy majdnem a tó közepén, egy he­gyektől körülvett térségben ismét egy tavat talál az ember, amelyből a kolostor lakóit hallal látják el. A szigetlakok szinte mindenkitől teljesen függetlenül élhetnek, mert itt mindent megtalál az ember, ami csak szükséges az élethez. Az átkelőhely Tihanyból a somogyi oldalra nem széles, és a vízmélység sem több 25 — 30 lábnál (azaz; 9—11 méter). Szinte rohan a víz a szorosban. Ahogy áthaladtunk rajta, kitárul előt­tünk a negyedik medence. Balról Füred a gyógyforrásaival, a betegek számára emelt nagy épülettel. Hátul, a domb mö­gött a park terül el. A hegyek oldalában, magasabban települt Füred falu (1.171 ábra). Szőlők és szántók környékezik. Szemben látjuk Siófokot. Már a rómaiak építettek itten egy árapasztó zsilipet. Mennyire áhítja ez a környék, hogy a Balaton közvetlen összeköttetést kap­jon a Dunával és a Tiszával. Kiszámíthatjuk: hacsak egyetlen öllel szállítanák alább a tó szintjét, több, mint 100 000 hold szántó és rét szaba­dulna fel, és az itt termelt gabonával élénk kereskedelem fejlődhetnék ki e vidék és távoli megyék lakossága között. Lassan esteledni kezdett. Ritkás pára ült a tóra, melyen át csendesen elmo­sódtak Tihany és Füred körvonalai. Megjelentek a halászcsónakok. Mi sem hajóztunk tovább: kivetettük a hor­gonyt. Ahogy pitymallott, teljes szélcsend­ben folytattuk utunkat. Nehezen ment a dolog, de azért déltájt kikötöttünk a kenesei parton. Hajónk szinte elveszett a magas part alatt. Délután az égbolt be- felhősödött. Mindig sötétebb lett. Rövi­desen patakokban ömlött az eső. Nem nagyon volt kívánatos ebben a záporban a sót kirakni a hajókból, de mégis meg kellett tennünk, mert a szállítmány egy részének — pontos előírás szerint — öt nap múlva Dunavecsén kellett lennie, így át kellett rakodnunk, ami két teljes napot vett igénybe. Két nap múlva az eső elállt, és erős északkeleti szél támadt. Ez nekünk a visszautazáshoz igen kedvező volt. Gyorsan haladtunk. Olyan sebesen, hogy ez a szokatlan utazás most, a sötét, hideg és nyirkos éjszakában megviselte idegeimet. Behúzódtam kajütömbe. Éj­félkor már Badacsonynál jártunk. A szél azonban hirtelen északira változott. Olyan sötétség támadt, hogy az orrom elé tartott kezemet alig láttam. Gyorsan behúztuk a vitorlákat, és a legnehezebb horgonyt vetettük a habokba. Rette­netes percek következtek. Kétféle szél: északi és keleti közé szorultunk. Ha­jónk táncolt és ugrált a habok hátán. Néha úgy le-levágódott, hogy azt hit­tem, mindjárt a tó fenekén találjuk magunkat. Senki sem tudott megállni a lábán. Matrózaink, kiknek legtöbbje edzett halász volt, sorra bebújtak a zárt kamrácskába, mert lehetetlen volt a hideget kivallani. Röviddel rá hajónk vezetője is be- támolygott közénk. Egy darabig csak nézegelődött, azután komolyabban fel­öltözködött. Nekem is intett, hogy te­gyem ugyanazt. A hajó nagyot lódult. Hallottam, hogy a horgonylánc nagyot pattant; el­szakadt. Rögtön ki a másikat! Rövide­sen annak a láncát is széttépte a vihar. Sós zsákjaink és ládáink csúsztak-mász- tak és ugráltak a hajó fenekén. Ahogy a ládák neki-nekiütődtek a hajó falának, valamit mindig lazítottak a deszkákon. Egyik matróz beordított az ajtón: mindenki kifelé, a pumpákhoz! Bokán felül érő víz borította a hajó fenekét, és valahol állandóan áramlott befelé. Hely­zetünk szomorú volt, és egyáltalában nem bíztató. Több ízben is voltam már élet­veszélyben. Egyszer Badenben, mint kezdő és gyakorlatlan sziklamászó le­zuhantam egy szikláról, fejjel lefelé. Rettenetes pillanat volt, de nem volt időm a gondolkodásra. Most azonban időm volt; nagyon is komornak tűnt az idő, hogy felkészüljek a biztos halálra. Megkérdeztem a hajómestert, merre felé sodor bennünket a vihar. Meg­nyugtatott: a Fonyódi hegy felé. Né­hány napja ott láttunk egy hajóroncsot; azt is a bazaltsziklákon zúzta össze a vihar. Visszahúzódtam a kabinba. Megadva magam sorsomnak, ledőltem ágyamra. A kimerültségtől elaludtam. Másnap ké­sőn ébredtem. Még mindig dühöngött a szél, de hajósaink ügyesen kezelték a vitorlákat. Bekormányozták dereglyén­ket a Keszthelyi öbölbe. Milyen boldogság volt a györöki par­ton kiszállni! Sószállítmányunkat ott kellett kiraknunk. Tizenkettedik napja voltam a hajón. Alig vártam, hogy vég­144

Next

/
Thumbnails
Contents