Bendefy László – V. Nagy Imre: A Balaton évszázados partvonalváltozásai (Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1969)
I. A Balaton partviszonyai a történelem előtti időkben, a rómaiak, majd a népvándorlás korában
bonát a hódoltsági területek felé [148]. Felhasználták erre a felduzzasztott Balaton vizét is. Hiába hozták a legszigorúbb tiltó rendeleteket, egészen a halál- büntetéssel való fenyegetésig, hiába állítottak katonai őrségeket a török területre és a Lengyelországba vezető utak mellé, (a magyar gabona megtalálta ugyanis a maga útját a Dnyeszteren át Törökország felé is), ezt a kereskedelmi folyamatot nem lehetett megállítani [149]. A török—magyar gabonakereskedelemben megmozgatott árut sokszorosan meghaladta annak a gabonának a meny- nyisége, amelyet az ország egyik részéből a másikba szállítottak, illetve tőlünk Stájerba vagy Csehországba vittek ki. Bécsbe irányuló gabonaforgalmunk, egykét kivételesen gyenge esztendő leszámításával sohasem volt különösebb jelentőségű. Már csak azért sem lehetett, mert az ország maga is állandóan a gabonaszükséglet biztosításáért küzdött. 1595-től kezdődően rendszeresen kellett gabonát behoznunk a belföldi szükségletek biztosítására, valamint a hazánk területén állomásozó császári zsoldoscsapatok ellátására [150]. A törökök kiűzése után a hadszíntér messze délre eltolódott, ezért Magyar- országon kellett a csapatok élelmezéséhez szükséges gabonát megtermelni. Ez az 1676-tól 1711-ig tartó időszak bizonyos mértékű fellendülést hozott, de a katonai fedezet mellett végrehajtott gabonavásárlások még mindig inkább erőszakos rekvirálás jellegűek voltak. Újabb nehézségeket jelentettek e téren a Rákóczi-kor kuruc—labanc háborúskodásai. Csak a szatmári béke tette lehetővé, hogy a magyar gabonakivitel mint állandó aktív tényező szerepet kaphasson külkereskedelmünkben [151]. A háborúk elcsitulásával merőben megváltozott a helyzet. Európa lakossága a XVIII. század derekától a XIX. század első évtizedéig mintegy megötszöröződött [152]. A megsokasodott és továbbra is rohamosan szaporodó népesség [153] számára már nem volt elég az eddigi vetésterület. Ezért részben az erdőket kezdték irtani, és földjüket 1.123 ábra. Vay Miklós báró mérnöktábornok királyi biztossá történt kinevezésével kezdődik a rendszeres magyar folyószabályozás szántónak törték fel, továbbá vissza kellett hódítani a gabonatermelésre alkalmas, de a közel két évszázad alatt elvadult területeket a mezőgazdaság számára. Az egykori hódoltsági területeken ugyanis a mezőgazdaság a korai középkori állapotok szintjére süllyedt vissza. A korábban már művelés alá vont területeken is a felfakadó belvizek, az egész vidéket elöntő árvizek vagy a terjeszkedő mocsárvilág lett az úr. Részben ezeknek az állapotoknak a felszámolását voltak hivatottak szolgálni azok, az Udvari Kamara által már a XVIII. században megkezdett folyószabályozási munkálatok, amelyeket a budai és a vidéki kamarai mérnöki hivatalok nagy buzgalommal, de országos átfogó terv híján folytattak [154]. Ezek a kamarai folyószabályozási munkálatok, ahogy a levéltári adatokból kivehető, elsősorban a sószállítás és a faúsztatás céljait szolgálták. Mindenekelőtt az látszott a leginkább kézenfekvőnek, hogy a háromnyomásos gazdasági rendszerből gazdaságosabb, belterjesebb földművelésre térjenek át. Külföldön már a XVI. század közepe tájától találkozunk ilyenféle kezdeményezésekkel, hozzánk azonban ezek az eszmék csak a XVIII —XIX. század fordulóján érkeztek el. Nagyváti János [155] és Pankel Máté [156] úttörő művei mellett az új eszméket számosán terjesztik mind írásban, mind gyakorlatban. Ez utóbbiak közt a legelsők egyike Vay Miklós báró mérnöktábornok (1.123 ábra), (1756—1824), három évtizeden át a Tisza- és Körösvidék folyószabályozási munkálatainak királyi biztosa [157]. Minden jel arra mutatott, hogy a hatalmas befektetéseket igénylő munkálatok kifizetődők lesznek. Az 1790-es években fellángolt francia háborúk, valamint az Olaszországban éveken át tartó éhínség következtében a gabonaárak úgy felszöktek, hogy nem egy olyan esztendő volt, amelyben a kenyérmagvak ára tavasztól őszig 60 —70%-kal is emelkedett. Hozzájárult ehhez a serfőző üzemek által nagyon keresett árpában mutatkozó hiány is. A XVIII. század végén jelentkező gabonakonjunktúra idején kezdődött meg nálunk is az erdőterületek rendszeres irtása. Ebben az időben hallunk először arról, hogy a Balaton-felvidéken is nagyban folyik az erdők pusztítása. Egy Lobi Éliás nevű dombóvári faüzér — miután minden illetékes fórum elutasította fantasztikus ötletét — 1775 elején egyenest a királyhoz intézett folyamodványában azt kéri, kössék össze a győri Dunát és a Balatont hajózható csatornával. A Veszprém megyei Mérnöki Hivatal véleménye alapján utasítják el a kérést, amely a maga naívságá- ban műszakilag nem is lenne érdekes; ám annál figyelemre méltóbb a megye elutasító véleményében az a megállapítás, hogy a Balaton és a Rába völgye közé eső területek ,, . . . erdei a mindennapi használattól és a fogyasztástól annyira megritkultak”, hogy már ezért sem érdemes foglalkozni Lobi Éliás tervével [158]. Ha ez az elgondolás nem is sikerült, akadt más, amelyet az erdők irtásával kapcsolatban meg tudtak valósítani. 1818 elején a faügynökök a Rezi vágást a káptalantól árendába vették [159]. 7* 99
