Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt (Vízügyi Történeti Füzetek 6. Budapest, 1973)
6. A szabályozási és ármentesítési munkák története és hatása - A szabályozások kezdetei a XVIII. században
és az ártér búzatermő főiddé vált. Ezalatt a száz év alatt nemcsak ők, hanem az egész Duna mente sokat szenvedett; elestek az áradás hasznától, viszont területükön elposványosodott, tönkrement sok korábban értékes erdő, gyümölcsös, tó és kert, nem is szólva arról a sok közmunkáról és külön adóról, mellyel e munkálatok terhét is a nyakukba rakták. Közben átalakult hagyományos életformájuk, s bár a múlt század végén az ártéri gazdák egy része tekintélyesen meggazdagodott, a Duna mente műveltsége sajátos zsákutcába jutott: a XVIII. században már észrevehető születésszabályozás a XIX. század végén egykézéssé fajult, az őslakosság rohamosan fogyott, s a betelepültek 100 év alatt számbeli fölénybe kerültek. Ez, vagy ehhez hasonló folyamat az egész Duna mentén megfigyelhető. Ennek a 100 esztendőnek főbb állomásai a következők : 1775-ben a megye elrendeli: minden Duna menti község írja össze, hogy „határában a Dunának folyásában minemű fokok és kiesők találtatnak". Fel kellett tüntetniük a fokok szélességét és mélységét is, hogy ezzel a betöltésükhöz szükséges munkálatok mértékét kiszámíthassák. A beküldött jelentések nemcsak a fokokról adnak rendkívül érdekes áttekintést, hanem híven tükrözik azt is, melyik faluban, mezővárosban milyen mértékben élt még a fokok használata és az ártéri gazdálkodáshoz kapcsolódó régi életforma. Hozzá kell tennünk azt is, hogy a jelentést az elöljáróság készítette s abban többnyire szántóföldet bíró és a búzatermelésben érdekelt nagygazdák foglaltak helyet. Másrészt figyelmet érdemelnek azok a megállapítások, melyek ezúttal is azt bizonyítják, hogy a fokok az ártérre és minden elönthető felületre, mindig alulról szállították a vizet, vagyis a víz az ártérben a Duna folyásával ellenkező irányban mozgott. így pl. Bölcske és Madocsa határának nagy részét a Kömlődi fokon át felnyomuló víz öntötte el. Tolna megye ekkor 216 fokról kap jelentést, nagyrészüket névszerint is megemlítik. Legtöbbet Szekszárd (83), Fadd (54), Gerjen (16), Paks és Öcsény (11—11), valamint Báta (10) jelenti. Ezek mind elsődleges, a Dunából kiszakadó fokok. A vizet ezekből továbbvezető, tavakat és a Sárvizet összekötő kisebb csatornákat, átvágásokat, vagyis a másodlagos fokokat nem említik, hiszen csak a Duna partjainak feltöltéséhez gyűjtötték az adatokat. A fokok fenntartása mellett határozottan csak Gerjen, Decs és Báta foglal állást, Madocsa és Szekszárd kifejezi kétségét abban, hogy a fokok eltöltése kivihető, illetve hasznos lehet. Bölcske és Öcsény jelentéséből kitűnik, hogy szívesen látnák a tervezett munka megkezdését; a többi falu minden megjegyzés nélkül küldi be írását. A Vármegye elöljárósága a jelentések összegezése után tüstént intézkedett a fokok betöltése felől. A megye falvainak lélekszámát és a fokok szélességét véve alapul, minden egyes falunak kijelölte a Duna mentén azokat a fokokat, melyeknek eltöltését el kellett végeznie. így pl. Bölcskén a 600 ölnyi alacsony partszakasz betöltését mintegy 25 falura bízta Ozorától Nagydorogig és Földvártól Tamásiig. Több helyen a Duna menti falut elég erősnek ítélte arra, hogy határában található fokokat maga is eltöltse. Ezenkívül a folyó közelében levő községeket karók és rőzsekötegek készítésére is kötelezte, egy-egy ölre 8 karót és 8 rőzseköteget számítva. Vertics Ferenc még ez évben beszámolt a munkálatok előhaladásáról. A közvetlen Duna szélén épült alacsony gátat az első áradások elmosták.
