Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt (Vízügyi Történeti Füzetek 6. Budapest, 1973)

5. Ártéri haszonvételek - Az állattartás

16. ábra. Szállás Decs határában az Ásvány partján (A szerző felvétele) Rétszabadítás, valamint tarlószabadítás után újra az egész határ marha élő földdé, legelővé változott. Idővel az ártéri legeltetés feltételei romlani kezdtek. Először az erdők kiirtása vagy az állatoknak az erdőből való kitiltása (a XVIII. század végén), ezután az elszaporodó kerített vagy csak időszakosan kerített kaszáló-rétek és irtáskertek miatt szűkült meg a legelő (a XIX. század első felében). Végül a vízrendezések során mentesített területeken minden felszántható földet megjárt az eke és csak az egykori tóságok, mocsarak, szikes, termőtalaj nélküli iszapos fenekei maradtak legelőnek (a XIX. század második felében). Ezeken értékes fű nem termett. Tavasszal feltöltődtek pangó talajvízzel, nyárra kiszáradtak és kicserepesedtek olyannyira, hogy a marha lába belecsúszott és eltörött. A régi árvízöntözte, gazdag legelőterületek eltűntek, ezért ma már nehezen képzelhető el, miért volt ez a táj állattartásra annyira kedvező? A legeltetés lehetőségeinek megszűkülése időben egybe esik az őrizet nélküli és egyéni legeltetés felszámolásával (a XVIII. század végén és a XIX. század első felében) a téli erdei legeltetés megszűnésével és a marhafajtaváltással, valamint a hivatásos pásztorréteg kialakulásával. Az egyéni legeltetés idején a jószág felügyelője a család legöregebb férfia, az öreg-gazda volt. A legények fiatalabbja inkább a disznók, az idősebbek a marhák és lovak után jártak. A földművelés gondja, a robotolás a fiatal házasembereké