Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt (Vízügyi Történeti Füzetek 6. Budapest, 1973)

5. Ártéri haszonvételek - Gyümölcstermelés

rét és kert foglalta el helyüket. A vízrendezések előtti ártéri erdők talaja minden áradás után megújult, felfrissült. A mai ártéri erdők, különösen Bogyiszló alatt kiszélesedő hullámtéren, a Duna szintjének alábbszállása miatt, kisvíznél szárazabbak, nagyvíznél pedig tovább vannak vízzel borítva, mint régen, ezért összetételük, jellegük erősen megváltozott, leromlott: sokkal kevesebb bennük a tölgy és a szil, mint egykor. Azok a keményfa erdők, melyek viszont már a gáton túli, ármentesített területre esnek, állandóan ki vannak téve annak a veszélynek, hogy esős esztendőkben, ha időben nem gondoskodnak a feltörő talajvíz — a belvizek — elvezetéséről, a lábvíz miatt kivesznek. Az elmúlt években is sok száz hektárnyi keményfa erdő pusztult így ki a Dráva mentén, mivel nem biztosították a mentesített területek feltörő talajvizének levezetését a kijavított és felmagasított töltéseken át.

29 Gyümölcstermelés Az ártéri erdők haszonvételéből nőtt ki a valaha igen nagy jelentőségű ártéri gyümölcstermelés. Vidékünk gyümölcsöskertjeit az erre átutazó követek már a török korban dicsérőleg emlegetik.

30 Egy-egy falu gyümölcstermelésének módja többnyire az erdőhöz való jogtól függött, ez a jog pedig megváltozott a történelem során. Ahol széles, nagy az ártér és benne bőviben voltak ártéri erdők, ott sokáig az erdőhasználatot és a gyümölcsfák szaporítását sem nehezítették meg. Legrégiesebbnek tűnik az a forma, amikor az erdőn járók többször látogatott szálláshelyeik környékén talált vadalma és vadkörtefákat beoltották valamelyik kedveltebb fajtáról szedett oltóággal s azután ennek a gyümölcseit is ők szedegették, mivel tudták hol vannak a fák és különben is arrafelé tanyáztak. E fák gyümölcseit éppen úgy, mint a vadfákét tulajdonképpen az első foglalás jogán élvezték. Nemcsak itt, hanem másutt is — Erdélytől, Moldovától Albániáig — fennmaradt az emléke annak, hogy voltak olyan emberek, akik szenvedélyes fa-oltogatók voltak: mindenfelé, ahol csak erre alkalmas fát találtak, beoltották anélkül, hogy igényt tartottak volna a termésére. A Duna mentén a paraszti, majd urbáriumokban rögzített szokásjog is elválasztotta egymástól a fa, a gyümölcs és annak a területnek a jogát, melyen a fa állt. A beoltott fa, mint minden fa (később már csak az a fa, mely közterületen, vagy az uraság erdejében állt) a közösségé, ill. az uradalomé. Kivágását csak az elöljáróság, vagy az uraság engedélyezhette. A fa termése viszont az oltóé volt, bár a fa állhatott más jobbágy használatában levő kaszálón is. öröklésnél pedig, amikor a házhoz tartozó rétet egy-egy fiú örökbe kapta, annak részt kellett adnia a rétben levő gyümölcsfák terméséből a leánytestvéreknek is. Éppen a korábban kerítetlen erdei szállások körülkerítésének megkezdésével kezdenek kialakulni a területileg is elhatárolt szállási gyümölcsöskertek, de sokáig még a rétkerítések közé eső fák termése is — különösen a nem oltott gyümölcsfáké — köztulajdonnak számított. Néhány helyen viszont már a XVIII. század végén és a XIX. század elején találkozunk az ártér egy-egy magaslatán olyan gyümölcsösökkel, amelyeket felosztottak az egyes családok között. Ez főként ott történt, ahol az uraság eltiltotta a jobbágyokat a keményfaerdők használatától, a benne levő szállásoktól, az azok körül levő gyümölcsfáktól — és ezt valamiképpen kárpótolni igyekezett. Egyes esetekben a megye elé vitt panaszok