Alföldi László - Kapolyi László (szerk.): Bányászati karsztvízszint-süllyesztés a Dunántúli-középhegységben (MTA, Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2007)
3. Csepregi András: A karsztvíztermelés hatása a Dunántúli-középhegység vízháztartására
koztatást. A karsztkutak túlnyomó része az adatszolgáltatásban szerepel, így a termelési adatok havi részletességgel megismerhetők. A kutak egy kisebb hányadának víztermelésére (szintén a KOVIZIG-ek nyilvántartásából) a vízkészlethasználati járulékra épülő évi adatszolgáltatás alapján kaphatunk információt. Az 1951-1980 közötti időszakra vonatkozóan a víztermeléseket a meglévő archív adatok feldolgozásával, a VIZIG-ek táblázatos összeállításai tartalmazták (VITUKI, 1986). A Középhegységi-karsztvíztároló területén a karsztkutak összesített termelése 1990-ig fokozatosan 100-110 m3/percre növekedett. A víz árának emelkedése nyomán, a takarékosabb víz- fogyasztásnak köszönhetően a 2000-es évek elejére ez az érték 60 m3/percre csökkent. Elsősorban a karsztvízveszélyes bányák vízemelése következtében a Középhegységi- fő- karsztvíztároló csaknem teljes területére kiterjedő depresszió alakult ki. A karsztvízszint csökkenése az eredeti állapothoz képest a legnagyobb vízkivételi centrumok környezetében meghaladta 100-120 m-t, de jelentős, 50-60 m-es vízszintcsök- kenés volt a nagyobb vízkivételektől távol eső Északi-Bakonyban, valamint a Keleti-Bakonyban is. A Vértes, Gerecse területén 30-40 m-es, a Pilis és Budai-hegység területén 10-15 m-es vízszint- csökkenés volt megfigyelhető. A karsztvízszint süllyedésének következtében az egykor nagy hozamú langyos- és hidegvízű források, mint a tapolcai, gyepükajáni, kapolcsi, tapolcafői, csőri, bodajki, tatai források, és számos kisebb főkarsz- tos-forrás elapadt. A rendszeres forrásmérések révén a legtöbb forrás esetében ismerjük a hozamcsökkenés menetét, és az elapadás idejét. A főkarsztvíztároló területén hidegvízű források mindössze két körzetben maradtak meg: a Keszthelyi-hegység D-i szélén Gyenesdiás és Balatongyörök között, valamint Veszprémtől K-re Kádárta, Oskü területén. A Balaton-felvidéki középső- és felsőtriász víztartókhoz kapcsolódó kisebb-nagyobb források szintén működtek, de ezek a lokális tárolók nem részei a főkarsztvíztá rolónak. Az említett területek forrásainak nagy részét vízművek részére foglalták. A forráselapadások és a vízműves forrásfoglalások következtében a langyos- és hidegvízű források szabadon elfolyó hozama az 1950-es évekre jellemző 220 m3/percről az 1990-es évek elejére 20 m3/percre csökkent. A peremi termális-forráso- kat tekintve, számottevően csökkent a Hévízi-tó hozama, és ki lehetett mutatni a depresszió hatását a budai termális-vonal É-i részén is. A tároló teljes területét tekintve az átlagos karsztvízszint-siillyedés elérte a 40 m-t, de Nyirádon és Kincsesbányán meghaladta a 100 m-t, Tatabányán és környékén a 60 m-t (23. ábra). A bányászat karsztvízemelése következtében kialakult túltermelés 1990-ig tartott, amikor hosszantartó környezetvédelmi előkészítő munkálatokat követően, az év első negyedében felengedték a karsztvizet a Tatabányától EK-re lévő, eocén szénbányában Nagyegyházán, majd szeptemberben az addig legtöbb karsztvizet emelő nyirádi bánya is bezárásra került. A felengedést megelőzően minden eddiginél mélyebb karsztvízszintek alakultak ki a karsztviz- tárolóban (24. ábra). A nagyegyházai és nyirádi bánya bezárásának köszönhetően egy év alatt, a középhegységi tárolóból kitermelt karszt- vízhozam mintegy 300 m3/perccel csökkent. A tároló regenerálódása először az EK-i részén, a Tatabányai-medencében, majd DNy-on a Bakony előterében is megindult. A felengedést követően mind Nyirádon, mind Tatabányán fennmaradtak a bányavízemelés időszakában létesített, de ivóvízminőségüknek köszönhetően ivóvízellátásra is alkalmas aknaku- tak és vízaknák, amelyek a kiépített regionális vízellátó rendszerek vízbázisaiként működnek tovább. A nyirádi aknakutak hozama nagyjából 20 m3/perc, a tatabányai vízaknáké 28 m3/perc körül mozog. Eredetileg kettős céllal létesült Kincsesbányán a rákhegyi vízakna is, amelyet 1999-től már csak ivóvízellátási céllal, 15 m3/perc körüli átlagos vízhozammal működtetnek. A bányabezárások 1990 után is folytatódtak. 1996-ban bezárták a várpalotai miocén szénbányákat, 1999-ben Kincsesbányán a bitói bauxitbányát, valamint a dudari szénbányát, 2002-ben a mányi bányát, 2003-ban a balinkai és a dorog-lencsehegyi szénbányákat, 2004-ben a fenyőfői bauxit- és az ajkai szénbányákat. 2005-re tehát már csak a halimbai bauxit- és az úrkúti mangánérc-bányában folyt termelés és emeltek a főkarsztvíztárolóból karsztvizet. A még szintén üzemelő, oroszlány-márkushe- gyi szénbányában folyó vízemelés nem a fő- karsztból, hanem a fedőkarsztvizet adó, kréta korú mészkőből történik. A főkarsztot terhelő középhegységi bányavízemelés, amely évtizedekig 500-600 m3/perc hozamával a tároló túltermelésének, és a regionális nyomás csökkenésének fő okozója volt, napjainkra alig 10 m3/percre apadt. 86
