Alföldi László - Kapolyi László (szerk.): Bányászati karsztvízszint-süllyesztés a Dunántúli-középhegységben (MTA, Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2007)
3. Csepregi András: A karsztvíztermelés hatása a Dunántúli-középhegység vízháztartására
1. táblázat. A Keleti-Bakonyban fakadt egykori források Település Forrásnév Hozam (m3/nap) mBf. Hőfok (°C) Elapadás éve Bodajk Tó-forrás 5200 155 14 1969 Nádastavi-forrás 8300 142 15 1971 Csór Csabafővíz-forrás 6900 124 23 1965 Haja-kút 170 149 13 1957 Tó-forrás 840 142 — 1957 Fehérvárcsurgó Meluzina-fürdő 150 133 21 1957 Mezei-forrás 290 1331957 Duzzogó-forrás 600 128 26 1957 Iszkaszentgyörgy Forrófői-forrás 240 1311957 az egykori források vízgyűjtője túlnyomórészt a Keleti-Bakonyra, és kisebb arányban a Vértes D-i részére terjedt ki. A keleti-bakonybeli beszivárgási területek 160-180 mBf. karsztvízszintje ÉK-i irányban fokozatosan ereszkedett az iszkaszentgyörgyi, fehérvárcsurgói források 130-140 mBf. szintjéig, ill. a Gaja-patak áttöréséig, amely mintegy három km-es szelvényben csapolta meg a karsztvíztárolót. A Móri ároktól K-re, a Vértes területén az eredeti karsztvízszint 150-160 mBf körül húzódott. A Tési-fennsíkot É felől határoló jura és kréta mészkövek önálló, ún. fedő karsztvíztárolót alkotnak. Ezzel szemben Kincsesbánya közvetlen környékén, a főkarsztvíztároló fedőjében a változatos kőzettani felépítésű eocén rétegek a karsztos tárolóval egységes víztartót alkotnak, mészköves kifejlődésű részei a főkarsztvíztárolóval hidrauli- kailag összefüggő képződménynek tekinthetők. A Móri-árokban, valamint Iszkaszent- györgytől DK-re meglévő oligo-miocén, túlnyomó- részt finomszemű rétegek vízzáró jellege a meghatározó. Ennek következtében a fedő felsőpannon törmelékes üledékek önálló rétegvíztartók, hidraulikus kapcsolatuk a főkarsztvíztárolóval a hegységperemi területekre korlátozódik, ahol az oligo-miocén rétegeken túlterjedve közvetlenül a triász, vagy eocén rétegekre települnek. A középső- és felsőtriász dolomit és mészkő rétegek felszíni kiterjedése a Keleti- Bakonyban a mélyen bevágódott Séd völgyétől K-re a Móri-árokig mintegy 180 km2. A számított karsztos beszivárgás 45 évi átlaga a területre eső csapadék- és klímaállomások adatai alapján pedig 55 m3/percre tehető. Az egykori források szórványos hozamadatai alapján az összes forráshozam mintegy 50 m3/perc körüli lehetett, a beszivárgó karsztvizek túlnyomó része a hegységperemi forrásokon, kisebb hányada a Séd és a Gaja-patak völgytalpain lépett felszínre. 3.3.2. Az Északkeleti terület jellemzése A középhegységi mezozoikumot övező pale- ozóos kristályos alaphegységi képződmények vízzárónak tekinthetők: a szilur kori fillitek és a Velencei Gránit a „Balaton vonal" mentén, E- on a Gömöridák kristályos képződményei, K-i irányban a Zagyva vonalában a „Borsodi szerkezeti egység" alkotják a fiatalabb víztartó képződmények vízzáró határát. A még természetes állapotúnak tekinthető 20. sz. első felében, az egykori források fakadási szintjei, a bányabeli mérési adatok és a karsztkutak nyugalmi vízszintjei alapján a karsztvízszint az utánpótlási területek környékén- a Vértesben 155-160 mBf,- a Gerecsében 140-150 mBf,- a Pilisben 120-125 mBf,- a Budai-hegységben 120-130 mBf szintben ingadozott. Az eredeti karsztvíztükör tehát DNy-ÉK-i irányban fokozatosan ereszkedett a középhegység erózióbázisa, a Duna felé. Ennek megfelelően az EK-i rész dinamikus vízkészletét a Magas-Bakony felől áramló mintegy 25 m3/perc vízhozam már közel természetes állapotban is növelte. Az utánpótlódó hozam túlnyomó részét azonban a kiemelt hegységrögök nyíltkarsztos felszínén beszivárgó mintegy 140 m3/perc vízmennyiség biztosította. A kiemelt hegységrögökbe beszivárgó víz a medence területek felé áramolva, a hegységperemi nagyrészt langyos, ill. melegforrásokban jelenik meg. Ilyen nagy hozamú, a főkarsztvizet megcsapoló forráscsoportok a területen- a Zámolyi-forrás (1950-es évek végén elapadt),- a tatai források (1960-1973 között elapadtak),- a dunaalmás-esztergom-sárisápi források (1950-1985 között elapadtak), 83
