Alföldi László - Kapolyi László (szerk.): Bányászati karsztvízszint-süllyesztés a Dunántúli-középhegységben (MTA, Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2007)
1. Alföldi László: Szén- és bauxit-készletek a karsztvízszint alatt
réteg vastagság miatt aktív víztelenítéssel tartja letermelhetőnek 120-130 m3/perc vízemelés mellett. Később a Tatabányai Szénbányák 106-158 m3/ perces vízemelési szükségletet prognosztizált. 1975-ben a bányavíz-termelés hasznosítására az OMFB koncepciót fogadott el. Ezzel kapcsolatosan a BKI1977. évi jelentése szerint:- a bányászat nem tudja garantálni a főkarsztvíztároló egyensúlyának megtartását, vagyis a budai hévforrások működésének zavartalanságát;- a kitermelt bányavíz nem fedezi a térség vízigényét, így két nagy fogyasztó, a Tatabányai Regionális Vízműrendszer és a Bicskei Hőerőmű vízellátásában zavarok támadhatnak. Ezek kiküszöbölésére a Dunából kellene vizet vezetni. A jelentés szerint a bányászati vízemelés igényének csökkentésével a budapesti hévizek károsodása megakadályozható. Ennek biztosítására 1977. október 25-én Breinich M. az Országos Vízügyi Főigazgatóság elnökhelyettese és Kapolyi L. nehézipari miniszterhelyettes egyezményt írt alá megfigyelő hálózat létesítéséről és a térségi tapasztalatok összeállításának szükségességéről. Az 1977. évben az események felgyorsultak, akkorra elegendő ismeret gyűlt össze a helyzet kvázi objektív megítéléséhez. Az Állami Tervbizottság 1976. decemberi 5071/7 sz. határozata jóváhagyta a mélyművelésű eocén szénbányák és azok termékeit felhasználó Bicskei Hőerőmű fejlesztési célját, és ebben az erőmű tüzelőanyag bázisául Márkus-hegy, Nagyegyháza, Mány, Lencsehegy II bányaüzemek létesítését és a balinkai, valamint a dudari üzemek rekonstrukcióját írta elő. Erre való hivatkozással Simon P. nehézipari miniszter és Gergely I., az OVH elnöke megállapodást írt alá a „mélyművelésű eocén szén- és bauxitbányák, valamint a Bicskei Hőerőmű térségében létesítendő vízgazdálkodási beruházások megvalósításának műszaki-gazdasági alapjairól", amely szerint a kitermelt bányavíz a térség vízgazdálkodását kell, hogy szolgálja. A megállapodást az a józan megfontolás szülte, „hogy a 200 m3/perces vízemelés napi 288 000 m3 víztermelést jelent. A vízgazdálkodásnak ebben a térségben ennél több vízre van szüksége, vagyis a vizet teljes mértékben fel tudja használni, ezért a bányászat költsége a kitermelt víz értékesítésével érdemben csökkenthető lenne". Évi 100 millió m3 víz mai piaci értéke 6-7 milliárd forint. A víz ára a tervgazdaság akkori körülményei között csak néhány forint volt, ami nem fedezte a víztermelés költségeit, de még így is évi néhány százmillió forinttal csökkenthétté volna a széntermelés költségeit. A bányavíz hasznosítás feltétele az, hogy a víz minőségét és napi mennyiségét garantálni kell, e nélkül sem ipari, sem lakossági hasznosítás nem gazdaságos. Ez a feltétel a bányaművelés számára azt jelenti, hogy passzív preventív vízvédelem nem alkalmazható, mert a várható vízbetörések értéke nem becsülhető, a betört víznek a rendszerbe való bekapcsolása alig megoldható, és az esetek többségében a vízbetörés elzárása bányászati szükségszerűség, bányabiztonsági kérdés. A bauxitbányászatnál alkalmazott preventív-vízvédelem során a kartszvíz szintjét többségében fúrt aknák segítségével a bauxittest szintje alá süllyesztik, következésképpen vízbetöréssel nem kell számolni. A termelő bányatérség száraz, a víztelenítéshez szükséges vízhozam jól tervezhető, meghatározott vízhozam és vízminőség garantálható, a nyersanyag termelő és víztermelő térségek kellő biztonsággal elkülöníthetők. A passzív preventív módszernél, amikor a széntelep nem az alaphegységre települ és vastagabb-vékonyabb rossz vízvezető vagy vízrekesztő összlet, az ún. védőréteg választja el az alaphegységtől, a szénbányászat gyakorlata szerint a prevenció során a karsztvízszintet csak annyira csökkentik, hogy a művelési mezőre nehezedő talpnyomást a védőréteg fel tudja fogni. Ez az eljárás másik szempontból passzív, olyan értelemben, hogy nem mentesít az időszaki vízbetörés ellen, ami védőréteg elvékonyodás és/vagy törések, vetődések mentén be is következik. A termelés megtervezésénél a vízbetörés lehetőségét, várható mértékét és gyakoriságát számításba lehet és kell venni. A betörés helyét és időpontját és az aktuális mértékét ez ideig nem sikerült előre jelezni. Ennél az eljárásnál a víztermelő és a nyersanyagtermelő bányatérségek elkülönítése korlátozott. Mindezekből az is következik, hogy a bányászati víztelenítésnek a vízellátásba való illesztése esetén, a megfelelő víztelenítési mód a megfelelő bányaművelési mód megválasztását kívánja (3. ábra). Természetesen a hasznosítás másik feltétele, hogy a vízellátási rendszer kiépüljön, a csatlakozás biztosítható legyen. Vagyis a beruházások térségi és időbeli összehangolása nélkülözhetetlen. 40
