Alföldi László - Kapolyi László (szerk.): Bányászati karsztvízszint-süllyesztés a Dunántúli-középhegységben (MTA, Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2007)
1. Alföldi László: Szén- és bauxit-készletek a karsztvízszint alatt
program összefoglaló név, amely komplex kutatást jelöl, később született, mint ahogy maga a teljes kutatás megindult és folyamatosan haladt." Sólymos A. (1996) cikksorozatában bányászati szempontok szerint dolgozta fel az eseményeket, és bár címében az eocén-program áttekintését ígéri, az „eocén-program" definíciójával ő is adós marad. Most is, mint minden történelmi esemény áttekintésénél érdemes vizsgálni az események egymásutánját (1. függelék). A nagyegyházai gróf Bethlen-akna tervtanulmánya 1926. februárjában már elkészült. A 226 oldalas, bőséges ábraanyaggal ellátott tervtanulmány szerzője szerint „A Chorin Ferenctől kapott megbízás évi 4 millió mázsa termelésű bányaüzem tervezésére szólt" és a feladat az volt, hogy „a szomszéd tatabányainál tökéletesebbnek kell lennie, hogy ezen bányákkal a késhegyig menő versenyt kiállhassuk". A késhegyig menő konkurencia harcra nem került sor, mert kivásárlás során a nagyegyházai szénvagyon Tatabánya tartalék vagyonává vált, ebből következően az államosítást követően a Tatabányai Szénbányákhoz tartozónak volt tekinthető. Az akna tervtanulmánya szerint 27 db fúrás 6768,6 folyóméter terjedelemben mélyült. Ebből két fúrás a peremet kutatta és a 25-ből 11 volt produktív, aminek alapján 6 táblára osztották a szénmezőt. A számításba vett szénvagyon 332 679 411 q, vagyis 33 000 000 tonna volt. Vitális I. később 1948-ban néhány további fúrásra is támaszkodva középarányos módszerrel egyes fajsúllyal számolva 41 000 000 tonna szenet mutatott ki. Később 1948-1967 között 27 633 folyóméter fúrás segítségével tényleges fajsúllyal 54,8 millió tonna műre való szénkészletet számítottak ki. A gróf Bethlen-akna tervezői tisztában voltak a vízveszéllyel és az ismerethiányból eredő kockázatokkal. Ismeretesek az egymásnak ellentmondó vélemények és a vízveszélyesség megítélésével kapcsolatos éles viták. Az akna-talpat a mező mély pontjára, 396 m mélyre tervezték, ahol 2400 m3 zsompot alakítottak ki, felkészültek 17 m3/perc folyamatos vízemelésre és bányászati módszerekkel további 15 m3/perc vízbetörés elhárítására. Mindent összevetve 11 db produktív fúrásra egy ma is korszerűnek számító aknát terveztek, rendkívül vízveszélyesnek ítélt területre. Mi volt ez? Példamutató kockázatvállalás, rendkívüli felelőtlenség vagy ragyogó üzleti fogás, sikeres üzleti blöff? A történések ez utóbbit látszanak alátámasztani, mert a Salgó Rt. rövid huzavona után eladta a bányászati jogot a tatabányai területen működő konkurensnek, a MAK-nak és ezzel az ríj bányanyitás lekerült a napirendről. Két évvel az első igazán produktív fúrások után az aknatelepítés részletes terve már készen állt. Miért nem kezdték el az aknamélyítést? Miért vártak, majd ímmel-ámmal tárgya Iga ttak, hogy végül is a lehető legnagyobb haszonnal adják át a területet annak, akivel szemben Chorin F. „a késhegyig menő versenyt" meghirdette. Nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy az egész aknatervezés, látványos névadás nem volt más, mint egy zseniális üzleti fogás. Óvakodni kell attól, hogy ezt a telepítési módszert okos kockázatvállalásnak tekintsük. Valószínű ez az egyik magyarázata annak, hogy a gróf Bethlen-akna tervéről az 1960-as évektől felgyorsuló újrakutatás és a kapcsolatos tervezés során alig esik szó. Somlyos A. hivatkozott összefoglalójában egyetlen tényközlő mondattal intézi el az aknatervezést, mintha vagy nem ismerték volna magát a tanulmányt, vagy nem vették volna komolyan. Nem kizárt, hogy az akna megtervezése valóban üzleti blöff volt, a bánya tervezői azonban mit sem tudva, komolyan vették feladatukat, és színvonalas mérnöki munkát végeztek. 40 évvel később, a bányászat bázisául szolgáló szénvagyon egykori megkutatása elégtelennek tűnt, és mivel a tatabányai szénvagyon erőltetett fogyasztása előrevetette a medence kimerülésének az árnyékát, ezért a Tatabányai Szénbányák főmérnöke Becker F., főgeológusa Sólyom F. és Landesz I. geológus javaslatot nyújtott be a nagyegyházai térség szénkutatására 1961-ben. Az Országos Földtani Főigazgatóság a perspektivikus keretének terhére a régi fúrások megbízhatóságának ellenőrzésére 1959-1960-ban 7 db kutató fúrást mélyíttetett összesen 2747,7 folyóméter terjedelemben és lényegében igazolta a régi fúrásokat. A tatabányai szénbányászat hivatalosan benyújtott kutatási javaslatával jelezte igényét a perspektivikus szénkészletekre és jelezte, hogy a szénbányászat távlati terveiben kiemelt helyen szerepel a Nagyegyháza szénvagyonára telepítendő bánya megnyitása, ezért szükségesnek tartja a részletes megkutatás megindítását. A nagyegyházai szén-, bauxit- és vízföldtani kutatás összefoglaló földtani jelentésének készítése során (1975) vita támadt arról, hogy ki javasolta a kutatást, mert lehetőség lett volna a 37
