Ágoston István: A nemzet inzsellérei. Vízmérnökök élete és munkássága XVIII–XX. sz. (Alsó-Tisza vidéki Vízügyi Igazgatóság, Szeged, 2001)
A Bodokyak
Édesapja 1838-ban bekövetkezett halála után megüresedett „hites mérnöki" helyet Békés vármegye elöljárósága felajánlotta a fiatal mérnöknek. Ismerték őt, tudták, hogy nem érdemtelenre pazarolják bizalmukat, megérezték, hogy méltó utóda lehet édesapjának. Ezt persze alátámasztotta a Mérnöki Intézettől nyert információ is, mely szerint: „elméleti tudása az évfolyamban az egyike a legmegalapozottabbnak, ami rendkívüli jó gyakorlati érzékkel párosul". Nemcsak a vármegye, de a nagy terveit beváltani igyekvő gr. Széchenyi István is felismerte Bodoki Károly szunnyadó tehetségét, és tanulmányútra küldte őt a nyugati államokba. Beutazza és szakmailag megfigyeli Anglia, Belgium, Hollandia, Franciaország, Svájc és Olaszország mérnöki létesítményeit, hogy azután a legfontosabbakat hazája javára hasznosítsa, átalakítva azokat a magyarországi viszonyokra. Hazatérve 1847 végéig végzi a vármegyei mérnökök megszokott munkáját, ám ekkor a két évvel korábban megalakult Körös Szabályozási Társulat, kisebb huzavona után Bodokit kéri fel a társulat osztálymérnöki feladatainak ellátására. Már a szabadságharc bukása után, 1852 márciusában készíti el a térség folyószabályozási terveit, amit a Helytartótanács el is fogad. Elképzeléseit annyira kiválónak ítélik, hogy 1855-ben megbízzák az egész Körös-völgy, valamint a Berettyó vízgyűjtője síkvidéki rendezésének megoldásával is, jóllehet a munkálatok a szeghalmi csatorna kiásásának 1854. november 9-iki első kapavágásával már korábban megkezdődtek. A Szeghalomnál elindított munka során Bakonszegig egy 20 km hosszú csatornát építettek. Ez volt az ún. alsó szakasz. A felső szakaszon Kismarja és Szalárd között kimélyítettek egy 14,4 km-es csatornát, s a két szakasz között a kanyarulatokat 44 helyen vágták át. Bodoki nem csak a terveket készítette el, immár ő irányítja a kiviteli munkálatokat is. Felelősségi köre a következő folyószakaszokra terjedt ki: a Sebes-Körös Nagyváradig; a Fekete- Körös Gyantáig; a Fehér-Körös Borosjenőig; s végül a Berettyó Hegyközszentimréig. Kiváló helyismeretével, nagy tapasztalatával az ország egyik legbonyolultabb vízrendszerének szabályozását tudta eredményre vinni, s létrehozta azokat a feltételeket, amelyek utóbb lehetővé tették a vasútvonal kiépítését is ezen a tájon, bekapcsolva a területet az országos kereskedelmi forgalomba. A csatornák földtömegeit 1865-re sikerült kiemelni, azután már „csak" a vízkormányzás átállítását kellett megejteni. A Berettyó új mederbe kerülve 45 km-rel feljebb, immár Szeghalom alatt szakadt a Sebes-Körösbe, a Hortobágy pedig Hortobágy-Berettyó főcsatorna néven - felhasználva az egykori Berettyó egyes felhagyott szakaszait - Mezőtúr alatt, Bánréve pusztánál csatlakozott a Hármas-Körösbe. Joggal mondhatjuk, hogy ezek a folyók már csak nevükben őrzik egykori önmagukat, medrük a legtöbb esetben mesterséges alakulat. Ez idő tájt kezdete kettős-Körösnek titulálni a Fehér és Fekete Körös egybeszakadása utáni Körös szakaszt Kettös-Körösnek, amit - Bodody Károly után - a mai napig is így nevezünk. Bodokinak ezen munkálatok közben még arra is volt ideje, hogy Kiasz Mártonnal és Boros Frigyessel együtt elkészítsék a Felső-Tisza-Érvölgy-Hármas-Körös öntözőcsatorna tervezetét is, amit a nagy alföldi aszály okozta károk megismétlődésének elkerülésére javasoltak megépíteni. Bodoki Körös-szabályozási érdemeit növeli, hogy feladatát a lehető legnehezebb körülmények között, az abszolutista kormányzat által felszámolt Tiszavölgyi Társulatból alakult hét kis társulat összefogásával kellett megoldania, elvégeznie. Az itteni érdekeltek anyagi terheit súlyosbította, hogy nem érvényesítették a hajózható (tutajozható) folyókra kimondott elvet, mely szerint csak a töltések építése társulati feladat, míg a mederrendezés költségeit az államkincstár fedezi. A Körösöknél a folyószabályozást
