Ágoston István: A nemzet inzsellérei. Vízmérnökök élete és munkássága XVIII–XX. sz. (Alsó-Tisza vidéki Vízügyi Igazgatóság, Szeged, 2001)
varassányi Vedres István
A szegedi iskolák centenáriumi ünnepségein szintén első ember, s kiadják „Szegedi Múzsák" c. könyvét. Később Ezópus meséit ültette magyarra, természetesen versben... Támogatja a magyar lapkiadást (maga is többet járat), 50 forintot áldoz a Nemzeti Gazda c. lap megjelentetésére. Bensőséges barátságot köt az 1808-ban szülővárosába visszaköltöző piarista tanárral, Dugonics Andrással. A bölcs professzor nagy hatással volt Vedresre, gyakran látták őket vitatkozva Szeged határában sétálni. Sokat veszített vele, amikor Dugonics András 1818- ban elhalálozott. Érdekes vízépítési terve a tiszántúli árapasztó (és öntöző) csatorna terve, melyet „A túl a Tiszai nagyobb árvizek eltéríthetésériil egy két szó" című tanulmányában ismertetett 1830-ban. Ez időben már nyugdíjas, hiszen 1821-ben nyugdíjba vonult, a bécsi és brünni tudós akadémiák tagja, oly épületek fémjelzik munkásságát, mint a városháza, s a budai országúton lévő városi ispotály. Az 1825-ös országgyűlés után felmerült a jobbágyfelszabadítás kérdése. A felvilágosult vármegyei urak (Kárász, Beniszky, Hódi), s más világlátott birtokosok (Rónai, Návai, Jernei) biztatására Vedres István, Virágh Péter főjegyző, Fadgyas Pál és Túrái Pál ügyvédek a szegedi haladó pártot megalapították, és nemes példaadással a szegedi jurátusokból (a pesti egyetemen tanuló if jakból) magukhoz hasonló érzésű és gondolkodású haladó szellemű ifjúságot neveltek; - akiknek legjobbjai országos hírnévre jutottak (például: Klauzál Gábor, Osztrovszki József és Rengei /Aigner/ Nándor). 1826-ban „varassányi" előnévvel nemességet kapott, címerében fő alkotóelem a mérnöki körző, címerállata pedig az abban az időben Szeged környékén tízezrével élő, egy zászlót tartó darumadár. A nemesi birtokot - amit sohasem látott - Biharban mérték ki neki... Vedres magasépítési tervei jobbára megvalósultak, de egyéb javaslatai többnyire csak tervek maradtak. A valóság a városi mérnöki munkakör volt, mely Vedrest, minden sokoldalúsága mellett is, kisszerű tevékenységre, az ezernyi apró-cseprő feladat mindennapos taposómalmába kényszerítette; felmérések, vitás telekkönyvi kérdések eldöntése, építési engedélyek kiadása, középítkezések, út-, híd- és gátépítések tervezése, kivitelezése, majd karbantartása stb., melyhez minden hazai és külfödi elismerés ellenére, késő öregkoráig még csak segítséget sem nagyon kapott... Öregségére eljutott Mehádiára is (Herkulesfürdő), ahol gyógyíttatta magát, s leírta annak fekvését (1829). 1830-ban, utolsó jótéteményként, 200 pengő forint alapítványt tett a Magyar Tudományos Akadémia javára. 1830 borongós őszén hal meg szeretett városában. Sírja Szegeden a Belvárosi temetőben található, meglehetősen gondozott állapotban. Nagyratörő tervei nem valósulhattak meg. Egy esetben azonban sikerült Vedresnek kitörnie a szűk korlátok közül. Amikor a városi tanács ismételten elzárkózott a szőregi határ ármentesítésére és vízrendezésére vonatkozó javaslata elől, elhatározta, hogy azt saját erejéből, maga hajtja végre. Bérbe vette a várostól a mintegy 4 ezer holdas szőreg-gyálai határt (ekkor még nem szabályozták a Tiszát), azután lecsapolta, védgátakkal látta el, ármentesítette, s az így művelhe- tővé tett területeken „a közjó előmozdítása és hasznos példaadása végett" egy - a keszthelyi és a szarvasi tangazdasághoz hasonlítható - mintagazdaságot létesített, amely „a vedresházi mintagazdaság" néven került be a magyar gazdaságtörténelembe. A birtokon, ellentétben a bérleti uradalmak szokásos mezőgazdálkodásával, a legbelter- jesebb gazdálkodást honosította meg, s az ipari növények népszerűsítését célzó len-, kender- és dohánytemelés mellett új gyümölcs- és szőlőfajták meghonosításával, vetőmagvak
