Víztükör, 1998 (38. évfolyam, 1-5. szám)

1998 / 4. szám

1996 késő őszén kaptuk a hírt, hogy a ma már Fegyver és Gázkészülék Gyár (FÉG) meg­szüntetné üzemvízkútját, mert azt a területet, amelyen a régi gyárnak ez a technológiai része áll, eladná. (Nyugodtan megteheti: már réges­­rég itt is a városi vízhálózatról dolgoznak. A he­lyiek azért elmondták: még az 1960-as években is be-beüzemelték a dunai kutat és rendszerét, mert egy-egy alkalommal, ha megemelkedett a budapesti vízdíj, ezzel is tudtak költségeiken enyhíteni. Ez azonban egyre inkább lehetetlenné vált, hiszen egyre romlott a felszíni víz minősé­ge, s azt veszélyes volt a vezetékes hálózatba en­gedni...) A feladat adott volt a Vízügyi Mú­zeum számára: meg kell menteni ezt az emléket, mert könnyen lehet, pó­tolhatatlan, esetleg utolsó ilyen dara­bot tudnánk begyűjteni. Mivel a szivattyús kútszerkezet immár egy épület pincéjében rejtő­zött, komoly egyeztetéseket kellett folytassunk azért, hogy a mindentől elzárt muzeális tárgyat a felszínre hozzuk. A már említett átalakítás okozta ugyanis a legtöbb gondot a műtárgymentéskor: falat és födémet is kellett bontani a nagyméretű kútele­­mek kivételéhez, majd ugyanezeket visszaállítani. A Múzeum megbecsültette a ki­emelés költségeit: közel 2 millió fo­rint volt a teljes feladat ára. Ez termé­szetesen nem állt rendelkezésünkre, elkezdődött hát a források keresése. A gyakorlatilag az egész 1997-es évet kitöltő pénzhajsza novemberre ered­ménnyel járt: ekkor adta meg a Nem­zeti Kulturális Alap múzeumi kurató­riuma támogatását ehhez a feladathoz, s így már elkezdhetővé vált a munka. Addig azonban egy nagyon fontos felismerésünk is született: kis műsza­ki múzeum lévén nehezen tudjuk ér­vényesíteni érdekeinket a múzeumok iránt érdeklődő pénzadó cégeknél, hi­szen hasonló, de ismertebb, jobb adottságú intézmények „árnyékolnak le” bennünket, s meg kell vallani, bi­zony a vízügyi szó sem cseng mindenütt jól a ku­ratóriumokban. így született meg a Pro Aqua Alapítvány ötle­te: támogatni a történeti kutatásokat, gyűjtést, se­gíteni a vízügyi szakma és a történeti munka kap­csolatát, s nem utolsó sorban új támogatási he­lyet szerezni a fent felsoroltaknak. A három ala­pító a vízügyi közgyűjtemények vezetői: Fejér László, dr. Szerényi Imre és Kaján Imre voltak. A Fegyver és Gázkészülék Gyár kútszerkeze­­tének kiemelését a Pro Aqua Alapítványnak erre a célra nyújtott pénzadományával támogatta a Fővárosi Vízművek Rt is. Köszönet érte. A kivitelezés rendkívüli precizitást, óvatossá­got és ügyszeretetei kívánó munkáját a Modulor Mérnökiroda végezte Szathmáry Miklós vezeté­sével. Közel egy hónapig tartott a gépezet szét­szerelése, részenkénti kiemelése, majd a falaza­tok helyreállítása. A bontás előtt még egyszer utoljára munkába lendültek a szivattyúk, ezt a Múzeum video felvételen örökítette meg. Ennek a felvételnek egy példányát a Múzeum átadta a zalaegerszegi Olajipari Múzeumnak, mert abban az iparágban is használtak egykoron hasonló szerkezeteket. Az impozáns kútszerkezetet a Vízügyi Múze­um az Országos Műszaki Múzeumnak ajánlotta fel. Tettük ezt azért, mert az esztergomi Duna Múzeumban sohasem lesz akkora hely, hogy ez a méretében is impozáns (összeszerelve kb. 5x5 m alapterületen elférő, kb. 7 m magas) tárgyat vala­ha is be tudnánk mutatni a közönségnek, más­részt pedig azért, mert az Országos Műszaki Mú­zeumnak sincs ilyen jellegű eredeti darabja. A legnagyobb magyar műszaki gyűjteménynek saj­nos mindmáig nincs állandó kiállító otthona. A meghajtó fogaskerékre szerelt, a szivattyú himbákat mozgató excenter (Fotó: Vizy Zsigmond) Őszintén reméljük, hogy hamarosan megoldódik ez az áldatlan állapot s a mi kutunk majd egy ak­kori kiállításnak lesz kiemelkedő dísze. Utóirat: A kút kiemelése a műszaki muzeológiában és a múltjuk iránt fogékony mér­nökökben is nagy visszhangot keltett. így jutot­tunk immár nyomára újabb vízi szerkezeteknek, melyeket azonban még nem láttunk. Az Újpesti Cérnagyár és az Óbudai Selyemfonógyár egyko­ri műszaki tisztjei jelentkeztek, nekik is voltak hasonló gépezetük. Az, hogy idáig eljutottunk már, nagy eredmény; a FÉG-ben is csak páran tudtak az irodaépület alatt rejtőzködő masináról. Talán még sikerül fellelnünk egy pár darabot, hogy ne árválkodjék egymaga az Országos Mű­szaki Múzeumba került darab (pl. az Olajipari Múzeum is szívesen látna egyet szabadtéri kiállí­tóhelyén, Zalaegerszegen...). Legalább ilyen fon­tos azonban az, hogy a magyar műszaki társada­lom megérezze: múltjának ápolása, az utókornak megmutatása elemi érdeke. Ezért minimum em­lékeznie, és, ha lehet tennie is kell. EMBER ÉS VÍZ Fejezetek a vízgazdálkodás történetéből Jü, Kína legendás vízépítő hőse és császára Kína őstörténete, a Kínai Birodalom kultúrájának és gazdaságának kialakulá­sa a történelem előtti idők homályába vész, nagyobbrészt csak a később szüle­tett legendákból ismert a mai kor számá­ra. E legendákban a történelmi szemé­lyek valóságos és költött tettei cselekedtei keverednek ugyan, de köz­ponti helyet foglal el bennük a pusztító víz elleni küzdelem. Jao és Sun császárok idején, i.e. 2280 körül nagy árvíz pusztított Kínában. A Hoangho és a Jangce vize egyesült, nagy területeket árasztott el és tett termé­ketlenné. A császárok parancsára Jü, a legendás hős gátakat, töltéseket és más vízépítési létesítményeket épített, megfé­kezte az áradatot és lecsapolta az elárasz­tott területeket. Különleges képességeket tanúsított a folyószabályozás terén. Olyan nagyok voltak érdemei, hogy Sun császár előbb uralkodótársává, majd - saját fiát mellőzve - utódjává tette. Egészen századunkig a kínai templo­mokban imába foglalták a hatalmas uralkodó és építő nevét, még ma is talál­hatók a kínai folyók mellett régi templo­mok, amelyeket Jü, a nagy vízépítő tisz­teletére emeltek. A Kínaiak sok évezredes történelmük során császárjaikat aszerint tekintették „jónak” vagy „rossznak”, hogyan viszo­nyultak a vízépítési művek fenntartásá­hoz: rendben tartották vagy elhanyagol­ták azokat. SZL 15

Next

/
Thumbnails
Contents