Víztükör, 1997 (37. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 2. szám
Régi feljegyzések tanúsítják, de az öregek emlékezete is őrzi, hogy végig a terület valamennyi vízfolyása mentén feliszapolódás volt tapasztalható. A mocsaras, tőzeges terület az évek során nem csökkent, hanem növekedett. Nem véletlen az, hogy a Társulatok szervezésekor sorra jelentkeztek azok a birtokosok, akik érdekelve voltak a vizek szabályozásának mielőbbi megkezdésében, hiszen az érdekeik védelméről a további pusztulások megakadályozásáról volt szó. Területünkön a vízi munkálatok megkezdésére 1891-ben a Felső-tamavölgyi Vízi Társulat Sírok székhellyel, 1898-ban pedig az Alsó-tamavölgyi Vízi Társulat alakult meg Tamaméra székhellyel, így a Tama egész hosszában gazdára talált a századfordulóra. A Társulatok legfontosabb teendője volt felmérni a munkálatokat, megállapítani azok sorrendjét, és megteremteni a munkák végzésének anyagi bázisát. Elsőként kell megemlíteni, hogy a Felsőtamavölgyi Vízi Társulat érdekeltségi ’területén a Recski és a Siroki Tama teljesen ős A gyalogoshíd visszaduzzaszt Jászárokszállás belterületén (1995. május) állapotban volt, itt kellett a szabályozást megkezdeni. Ki kellett irtani a füzeseket, lecsapolni az elposványosodott réteket és felszámolni a vízfolyásokon lévő vízlevonulási akadályt jelentő vízimalmokat. 1897-98-ban ezen a területen mintegy 50-55 ezer m3 földet mozgattak meg. A munkálatok a századforduló után is folytatódtak. 1904-ben helyezték jókarba a Tárná Sirok és Pétervására közötti teljes szakaszát. Az erózió mértékére jellemző, hogy a munkát két év múlva meg kellett ismételni. Az egykorú megállapítás szerint a kitermelt iszap mennyisége mind a két esetben azonos volt. Az erózió csökkentése érdekében a Miskolci Kultúrmérnöki Hivatal, valamint az Államerdészeti Hivatal megkezdte a vízmosások megkötését. 1907-1914. között a Felső-Tamavölgyben 16 község határában építettek kő és rőzsegátakat, melyeknek helye és száma ma már pontosan nem állapítható meg. Az I. világháború alatt és után a munkálatok lelassultak, ill. szüneteltek. Ennek következtében évente több alkalommal Homokzsákokkal erősített depónia apadó víznél (Jászárokszállás, 1985. május) is víz alá kerültek a völgyek, és tetemes mezőgazdasági károk keletkeztek. A két világháború közötti időszakban első alkalommal 1929-ben történt intézkedés a munkálatok megindítására. A Földművelésügyi Minisztérium által kiküldött bizottság 33 vízmosást jelölt ki, melynek megkötésére a Miskolci Kultúrmérnöki Hivatal készített tervet. Ennek keretében 104 db. 1,0 m-es 125 db. 1,5 m-es és 17 db. 2,0 mes kőgát, valamint 1120 db rőzsegát építése volt előirányozva mintegy 250 000 P értékben. 1930 őszén kezdődtek meg a munkálatok és a költségfedezet alakulásának függvényében épült meg vízmosásrendszerenként 1-2 gát, általában a legalsó fekvésüek. 1930-1940-es évek között a Miskolci Kultúrmérnöki Hivatal összesen mintegy 60-70 db. vízmosáskötő gátat létesített Tarnalelesz, Váraszó, Erdőkövesd, Istenmezeje környékén. Ezek többnyire legelőkön épült gátak, néhány kivételével még napjainkban is megtalálhatók. Némelyeket azonban a víz oldalról megkerült, mert a gátcsészék átbukási mélysége nem volt kielégítő. A vízmosáskötési munkákat azonban nem követte a szükségszerű erdősítés, így a gátudvarok feltöltődése után bekövetkező gátrombolások miatt a visszatartott hordalékmennyiség újból megindult a befogadó felé. Az alacsony fekvésű rétek minőségének javítása érdekében a két világháború között nyílt lecsapoló és övárokrendszereket létesítettek Bodony, Szentdomonkos, Pétervására, Bükkszék, Terpes, Tamaszentmária határaiban. Ezek néhány éven belül feliszapolódtak, mivel az egyoldalú vízrendezés miatt a lejtőkről továbbra is akadálytalanul áramlott a hordalék. A fő befogadó Tárnának rendezése lényegében csak 1930-ban történt meg először. 1932-ben, majd az 1940-es évek lején a medret ismét ki kellett tisztítani. 1949-52. között újabb mederrendezésre került sor. Az évente mintegy 10 000-12 000 m3 hordalék lerakódás a lejtős területek okszerűtlen használatából eredt, illetve a hegy- és dombvidék talajvédelmének elmaradása következtében állott elő. Egyértelművé vált, hogy a tartós eredményű vízrendezés csak komplex hegy- és dombvidéki talajvédelemmel együttesen valósítható meg. A Recski-Tama alsó, sírok-recski ágának rendezése 1931-ben és az 1950-es években történt meg, Recsk-Parád közötti szakaszán összefüggő rendezés nem történt. Belsőségek védelme és esztétikai szempontok miatt több helyen történtek patakrendezések átmetszésekkel és burkolatépítésekkel. Recsk község védelme érdekében a rendezési munkákat az 1970-es évek végén, a 80-as évek elején az Igazgatóság végezte. Az egyesült Tama kál-siroki szakaszának rendezése az 1960-as évek elején kezdődött meg. Itt az elfajult ősmedret átmetszésekkel, a kotrásból kikerült és az említett községek védelmét is ellátó depóniák építésével, rőzseművekkel, valamint eséscsökkentő bukók építésével szabályozták. A Felső-Tárnán az 1960-as években Bükkszék, Szajla, Cered vidékén megkezdett meliorációs tevékenység hatása egyértelműen bizonyítja, hogy a hegy- és domb vidéki Megerősített depónia Jászárokszálláson (1985. május) vízrendezés hatékonyságának alapfeltétele a lejtő rendezése. E területek vizeit levezető mellékvízfolyásokon megállapítható, hogy még a melioráció utáni középvízhozamok is kb. azonosak az előző időszakok középvízhozamaival, addig azonosnak vehető csapadékok mellet a kis vízhozamok 5-10 szeresére növekedtek, a nagy vízhozamok pedig csökkentő tendenciát mutatnak, ami azt bizonyítja, hogy a melioráció következtében a vízhozamok kiegyenlítettebbé váltak. A kiépített vízelvezető hálózat következtében viszont az igen nagy intenzitású csapadékból keletkező árhullámok hevesebben jelennek meg a befogadóban mint korábban. A záporvizek levonulásának csökkentése érdekében a kis vízfolyásokra épített vízvisszatartó művek (tározók) létesítését tovább kellene folytatni. A Budapest-Miskolc vasútvonal alatti Tamaszakasznak és mellékvízfolyásainak árvízvédelmi célokat szolgáló rendezésére 1898-ban Tamaméra székhellyel megalakult az Alsó-tamavölgyi Vízi Társulat, mely 1904-6
