Víztükör, 1996 (36. évfolyam, 1-6. szám)
1996 / 6. szám
A hont foglaló vizek é Ennek az írásnak értelmet a millecentenárium ad. 1100 évvel ezelőtt vette kezdetét küzdelmes együtt-élé síink a Kárpát-medence vizeivel. Ez pedig olyan rég volt, hogy gyakorlatilag semmilyen írásos és tárgyi emlék nem maradt fenn róla. Mivel azonban napjainkban többször eszményinek tüntették azt fel, és ebből a XIX. századi vízszabályozások helyességére vonatkozóan messzemenő következtetéseket vontak le, jelzi, hogy a kérdéssel foglalkoznunk nem érdektelen. Közvetlen és megbízható adataink azonban - miként már említettük - ebből a korból nincsenek, ezért a későbbi századok írott forrásanyagát indirekt bizonyítéknak vagy éppen analógiának felhasználva igyekszünk az igazsághoz közelebb jutni. Mondanivalónk első részében röviden felvázoljuk, hogy milyen vízrajzi állapotok fogadhatták honfoglaló eleinket a Kárpát-medencében, majd arra a kérdésre keressük a választ, hogy lehet-e nálunk vízgazdálkodásról beszélni, végül - már csak azért is, mivel az idén ugyancsak évfordulóját ünnepeljük-, megemlékezünk a II. honfoglalásról, a Tisza-szabályozásról. A Kárpát-medence vízrajzi állapota a honfoglalás korában. A félreértések elkerülése végett szükségesnek látszik kihangsúlyoznunk, hogy amikor XVI. XVII. és XVIII. századi dokumentumok alapján vázoljuk fel a képet, nem áll szándékunkban azt a látszatot kelteni, hogy a helyzet az idő tájt is teljesen olyan volt. Azt viszont a tudomány tényeire alapozva joggal állíthatjuk, hogy lényegében és a nagy öszszefüggéseket tekintve az említett korok vízrajzi állapotával megegyezett. Gyakran lehet hallani, hogy a török korban mentek tönkre és lettek működőképtelenek az őseink által épített csodálatos művek, melyek megoldották az árvízveszély problémáját, és lehetővé tették a szinte idillinek mondható fokú gazdálkodást. Ha ez így lett volna, nem került volna be Verbőczy Hármas Könyvébe (1517.) az alábbi paragrafus: Helyes és elfogadható mentségnek tartjuk azt, ha a felperes vagy alperes vagy ennek ügyvédje hazulról a ... törvényszékekre indulván és odajutni igyekezvén, elindulása után súlyos betegségbe esett vagy tetemes vízáradás viszszatartotta...” (59. cím).- Gondoljuk csak el, mennyire napirenden voltak a vad vizek pusztításai, ha azokat - a törvény előtti megjelenés alóli mentességről lévén szó-, mindjárt a súlyos betegség után említik. Sőt a folyók pusztításai mindennapos országos gondot jelenthettek. Erre vall az alábbi, ugyancsak a Hármas Könyvből vett idézet: "... Mivel igen sok városnak, falunak és birtoknak, valamint sok mezővárosnak és pusztának határait és határvonalait folyamok és folyóvizek különítik el, veszik körül és zárják be, az ilyen folyamatoknak kiáradása és ereje pedig igen gyakran nagy darab földet, rétet és erdőt elszakít.., mert a folyam futása és rohanása a maga rendes folyásából, medréből és útjából igen gyakran más, új mederbe szokott elhajolni és tárni... ” (87. Czím). A könyv - ismét kiemeljük-, 1517- ben jelent meg, vagyis csaknem tíz évvel a mohácsi vész előtt.. így feltételezhetően nem volt jelentősen jobb a vízrajzi állapot a honfoglaló magyarok idejében sem. Hasonlóképpen vélekednek a néprajzírók is, akik a nép kultúrájában, nyelvében és szokásaiban ugyancsak az ősi állapotokat vélik felfedezni. Balassa Iván a „Lápok, falvak, emberek” című könyvében, mely a Bodrogközt mutatja be, a következőképpen fogalmaz: “Azt nehéz lenne megmondani, hogy a honfoglaló magyarság korában milyen lehetett ez a táj, de alighanem nagyon hasonló ahhoz, amelynek a XVII-XIX. századból, a lecsapolásig közelebbről ismerjük. Ezt bizonyítja, hogy eleink temetői, máshol az előkelőek magános sírjai mindig a homokdombok tetejéről, lekopott oldaláról kerültek elő. Újabban a régészek már arról is vitáznak, hogy nemrégiben Zemplén falu határában éppen Almos vezér sírját találták-e meg. A kenézlő-farkaszugi és a karos-eperjesszögi honfoglalás kori temetők az egész országban a legjelentősebbek kö-Római sáncok Titelnél (L. F. Marrígli Duna-monográfiájából) 8
