Víztükör, 1994 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1994-03-01 / 3. szám
A Visó-toroktól fölfelé viszont megváltozott a kép. A Tisza jól vonalazott partvédőművek között folyik, a műveket ért kár is jelentéktelen, kivéve a már említett trebusafejérpatakit. A Tatárhágóhoz vezető vasútvonal és közút védelmeként fogható fel a jó színvonalú folyószabályozás. Az ármentesítési filozófia is más mint az Alfóldön. A történelmi települések központjaik, az utak nagy része a rendszeresen veszélyeztetett területen kívül helyezkednek el. A középszakaszon az átgondolatlan betöltésezések megboszszulták magukat. Egy nyüt árvízi öblözetet, néhány 10 ha-t egy szennyvíztelep építése miatt Bustyaházával szemben, a Talabor torkolata alatt bevédtek. A telepet nem építették meg, ezúttal szerencsére, mert három helyen is elszaladt a töltés, és az öblözetet keresztező viski bekötőutat át kellett robbantani. így menekült meg Técső aközvetlen veszélytől. Ezért maradt el az előrejelzett vízállás. A Tisza önmagát apasztotta a Huszt— Técső közötti völgyfenéken. A mi fogalmaink szerint szükségtározást hajtottak végre. Técső tehát megmenekült. (Szomorú memento a városközpontban lévő, * valószínűleg áthelyezett Kossuth-szobor posztamensén látható 1913. évi árvízjegy. Az akkori kár mértékére mi sem jellemzőbb, mint, hogy a Magyar Királyi Posta a károsultak megsegítésére — ma különleges értékkel rendelkező — bélyegsort adott ki. Azután a sors még nagyobb tragédiái zúdított az országra, a bélyegsort felülnyomtatták, a hadiárvák javát szolgálva. Már nem tudhatjuk meg mi minden titkot vitt magával a Kárpátalja bélyegjeinek szerelmeseként dr. Simándy Béla barátunk. Erről az útról is nagyon hiányzott!) Védekezésről igazán nem lehetett beszélni. Sorsszerűén csak a kármérséklés és a kiszakadt vagy kilépett vizek tudatos terelése lehetett az egyetlen, amit ilyen esetben az ember tehet. Összesen 150 kisebb-nagyóbb töltésszakadásról hallottunk adatot, amibe beleértették a partvédőművek megrongálását is. A károk mértékét inkább naturáliában lehetne érzékeltetni, mivel minden átszámítás megtévesztő. Anyagi kárként a lakosság felhalmozott vetőmagja, takarmánya és főleg az élelmiszer-tartalékok pusztulása jelentkezik. Az is tény, hogy az esemény után négy héttel kinn rekedt víznyomokkal nem találkoztunk, ebben a terep természetes esése és a lecsapoló művek kedvező üzeme egyaránt szerepet játszik. Az is kiderült, hogy Ukrajnában a magyar vízügy szervezettsége, szervezete nagy elismerésnek örvend. Ma a fiatal ország és ezen belül az önazonosságát kereső Kárpátalja még 1974-ben Moszkvában meghatározott ármentesítési koncepcióval rendelkezik, ami abban foglalható össze; árvizek vannak, az ember pedig kiszolgáltatott. Minden műszaki beavatkozás gazdaságtalan, tehát felesleges. Az ukránok ezzel szemben kézbe kívánják venni a sorsukat. Megoldásként a hegyvidéki árvízcsúcstározásról beszéltek — ekkor néztünk össze és jutott ismét eszünkbe az előző esti eszmecserénk az 50 éves koncepcióról —, javítani kívánják a medrek vízszállító képességét, talán gondolnak az eséscsökkenésre is. Nélkülözhetetlennek ítélik a megbízható és gyors hidrometeorológiai információt (egész nap vízhozamról nem hallottam, Rahón,ugyan láttunk kötélpályás vízsebességmérő szelvényt). Ütőképes, gyors reagálású védelmi szervezetről és kádermunkáról beszéltek (ők találták ki, azért nem írom divatosabban). Minden alkalmat megragadtak, hogy megköszönjék a magyar részről tapasztalt együttérzést és az anyagi segítséget. Ritkán esett ilyen jól a köszönet, még ha zömében méltatlanok is voltunk rá. Megköszönték az egykori állami hivatalnoki karból származó vízügyi vezetők ugyanúgy, nint a viski református gyülekezet nevében a tiszteletes úr édesanyja. Van okunk elgondolkodni. Itt élünk egy európai mértékek szerint is megszervezett országban, élvezve a közművek, közszolgáltatások, a közigazgatás biztonságát, azaz Széchenyi szerint a közjót. Ideértve a vizek fenyegetettségétől való biztonságot is, amit lassan már állampolgári jogként követelünk, illetve követelnek rajtunk, vízügyeseken. Ebben a relatíve kényelemben vagyunk-e elég aktívak a szomszédaink tapintatos segítésében? Elégedettségünk közepette kezdeményezünk-e elég megalapozottan a szlovákok, ukránok, románok irányába, hogy még jobban éljünk a közös folyóink mentén? Vagy rá kell ezt hagynunk a professzionális szférára, a diplomatákra, a politikusokra? Nincs rá jó válaszunk. Várnak itthon a gondjaink, rohan velünk az élet. Elemeznünk kell a töltéseink állapotát 10 év száradás után, most indul be a fóljavított román—magyar hidrometeorológial kapcsolat, sok a dolgunk a segédőri szolgálat megszervezésével, a nem vízügyes műszakiak lebiztosításával. Az árvédekező személyzetből most alakítjuk a társaságokat. Mégis kell újabb kapcsolatot nyitnunk! Hiszen a Körös-völgyben elöntözött vízcsepp lehet, hogy valahonnan a Magyarhavasról vagy éppen a Szilágyságból indult. Mikor jön, mennyi és milyen minőségben, ezért itthon mi felelünk. Kellenek a szomszédok és kellenek az általatok épített művek is, Békésszentandrás, Tiszalök és sorolhatnám. Sokkal jobban függünk egymástól, mint azt a hétköznapok eseményei közepette fölismerni véljük. A függőségek is nemzetek felettiek, a tapasztalatok is. A határokat nem ismerő közös emberi kincsünk, a víz soha ne legyen ellenségünk. Ma talán ennél humánusabb üzenetet nem lehet címezni a Rajna menti polgároknak, a Kárpátalja lakóinak, a Mississippi menti amerikánusoknak, a kelet-angliai grófság lakóinak. Az ár ne vigye el házainkat, földjeinket, szennyezés ne mérgezze az életünket! Emil Bátyám! Veled együtt reménykedünk; egyre többen jutunk erre a meggyőződésre. Nemcsak a fél évszázaddal ezelőtt kidolgozott elképzeléseidre számítunk, hanem a maiakra is. Mindezekhez kívánunk békességet, nyugalmat, amit drága Hedvig asszony olyan féltő gondossággal teremt meg körülötted. Mindenekelőtt pedig egészséget! Gyula,1994. január hó 20. A Tisza-völgyiek nevében: dr. Goda Péter 11
